Épp ahogyan tél után, tavasz jő a tájra,
Úgy nagy bánat után, mosoly jő a szájra,
Könnyek után, majd boldogság vár reád,
Mikor hazaérek, s megcsókolom a szád.
Éppen ahogyan tavasszal a rügyek fakadnak,
Hosszú sötétség után, feljön majd a nap,
Egy csúnya éjszaka után, fény borul a tájra,
Mikor szerelmedet, a szemed meglátja.
Pont, ahogy a tűz, elemészti a fát,
Úgy parázsló szerelmetek, izzani fog tovább…
Remélem ezt még te is így érzed,
S mikor hallod bús dalom, meghat majd-e ének.
És mikor majd meglátsz, magadhoz húz kezed,
S ezt nem erővel, hanem szerelemmel teszed,
Újra érezlek majd, kezeim közt téged,
És nekünk kettőnknek, szép lesz majd az élet.
2 hozzászólás
Kedves Költőtársam!
A fenti versed egy kicsit, vagy talán nem is kicsit mintha képzavaros lenne. Különösen az a második szakasz negyedik sora, amelyben azt írod, hogy ,,Mikor szerelemedet, a szemed meglátja". Nagyon furcsa dolog önmagunkra tükör nélkül nézni még képletesen is. Ezt a sort én helyedben átírnám. Ez az őszinte véleményem a versedről.
Köszönettel:
Pecás
Kedves Pecás!
Nagyon örülök, hogy véleményeddel megtiszteltél, és időt szántál versem olvasására. Az említett dologban pedig igazad van, azonban ezt a versemet már nem moderálom, viszont a jövőben erre jobban fogok majd figyelni. Köszönöm, hogy fel hívtad a figyelmemet erre a hibára.
Maradok tisztelettel: Apamaci