Emlékszem rád… a vonásaid…
Ha volna egy radírom, esküszöm,
beléd javítanék, de
így is látom rajtad a tegnapot,
ami – te jó ég! – mintha csak
ma lett volna.
Arcod ráncai között
ott kapaszkodik az én sok buta
gyermekévem is;
árnyék vagyok az arcodon.
Ilyen lehet a megrázkódtatás,
amikor egy poros dobozban
régi képeslapra bukkanunk,
amelyhez megsárgult, ódonillatú
levélpapír tapad. Néhány
gondosan megformált gyöngybetű
átvándorolt már a levélpapírról
a képeslap felhőtlen egére;
így ír fogalmazást a sors
belőlünk, a jövőnek, örökké-sehová,
s így tetovál a lélek a semmire.
…
Na, és merre jártál eddig? Mesélj!
Hol szedted össze ráncaid láncait?
Neked is fájt a nyár, amikor
szó nélkül elsompolygott,
vissza sem nézve?
Mint önző gyermek (ugye?),
aki már kijátszotta magát kedvére,
és ráunt a grundra.
Csak játék volt minden.
Az ő esküvése is.
Emlékszem rád. A vonásaid
gyönyörrel fájnak most bennem.
A hangod nem társul a képhez,
de beszélj csak, majd megszokom.
Újrateremtelek magamban,
újrateremtelek a réginek.
S így egy percre én is
visszaszaladhatok a gyermekkor
szoknyájához, hogy belekapaszkodjak,
ő pedig eldajkáljon kicsit, mint egykor.
De szép is volt…
Te is nevetsz ezen? Igen, igen,
mindig az a szép, ami már elmúlt.
Szépek lettek a gyomorégető
izgalmak, a nyaklevesek is,
szépek lettek a temetések,
a szeptember elsejék.
Mára megszépült az iskola,
a hosszú járda, amit évekig róttunk,
az öreg tanterem és a legszigorúbb tanár.
Még, hogy megszépült?
Ahogy mondod! Úgy, úgy!
Ő lett a legszebb!
Milyen jó legalább most látni ezt…
Milyen jó kimondani.
…
Egyszer majd mi is szépek leszünk.
Valakikben, valakiknek.
Ők is összefutnak majd
az emberöltőnyi zarándokúton,
megtorpanva, hökkenve megállnak,
s néhány jó szó nyomában
nevetnek máris.
Nevetnek egymásra, önmagukra.
S mi ott leszünk egy képeslapon,
amely valamikor titokban
összetapadt egy avítt levéllel.
Milyen jó lesz akkor
kicsengeni eleven hangokból.
Emléknek lenni,
árnyéknak a ráncok között.
…
Holnap már mi leszünk a tegnap.
Belegondolsz néha?
Mikor már régóta
zarándokol az ember,
ez is eszébe jut.
…
Hát, szervusz… további jó utat!
Remélem, találkozunk még,
s akkor is lesz majd min derülni együtt.
Mert csak néhány perc az egész…
aminek meg kell érnie.
Meg kell érnie… eljönni érte idáig.
11 hozzászólás
Szervusz Laca!
Ez a versed egyszerre szomorú és felemelő, főleg a második fele. Hát igen, nosztalgiával gondolunk a boldog gyermekkorra, ami valahogy rendezettebb volt mint ez a mai világ. Több volt a szigor, rend volt és fegyelem, ami akkor lehet hogy kellemetlen volt és nyűgnek tűnt, de utólag megszépült. Azért szépült meg, mert mindannyian ösztönösen (illetve ki mennyire tudatosan) érezzük, hogy ez a mai társadalom még ennek köszönhetően működik úgy-ahogy.
Hogy mi lesz azután, amikor már mi is csak emlék leszünk? A jó ég tudja…
Nekem ez jutott eszembe. Tetszett a vers. Üdvözlettel:
Attila
Üdvözletem, Attila!
Gondolataidat magam is nagyon a helyén találom; köszönöm, hogy megosztottad velem, velünk. Annyira egyetértek, hogy nem is tennék hozzá semmit. Köszönöm!
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Olvastam már néhányszor a versedet, és azt hiszem, még sokszor el fogom olvasni, hogy egészen áttudjam érezni (hogy jól kisírjam magam), hiszen egy egész emberöltőt ábrázolsz, nem is akárhogyan.
"Egyszer majd mi is szépek leszünk"
"Holnap már mi leszünk a tegnap"
Egészen döbbenetes így egyben látni a múló éveket… Barangoltam magam is a múltamban, a gyerekkor olyan, mintha egy előző élet lett volna… mondom, döbbenetes. Nagyon tetszett!
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Ahogy mondod: mintha egy előző élet lett volna. Az is volt – én így élem meg.
Örülök, hogy tetszett; remélem, a sírás után jön a felszabadító sóhaj.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
A múlt az emlékképekkel van jelen, a jövő a képzelet képei, a jelen pedig maga vershelyzet ebben a monológban. A jövő idézésében Kassák és József A. futurista korszakának stílusjegyeit véltem felfedezni. Tetszett.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Örülök, hogy tetszett a vers.
Érdekes, hogy Kassákot és Józsefet említed, mert őszintén szólva (és most talán közmegbotránkozást okozok) ezt a két költőt (néhány társukkal egyetemben) jóval kevesebb figyelemben részesítem, mint más nagyokat. Nem tudom ennek az okát, de így van.
A másik, amin elgondolkodtam, hogy lehetséges-e önmagunknak lenni anélkül, hogy emlékeztessünk, hasonlítsunk másokra. Azt hiszem, aligha. Olyan, mintha ezek a nagy elődök már mindent és mindenhogy leírtak volna előttünk, s nekünk csak a hasonlítás lehetősége marad. Ez egy visszatérő gondolat nálam.
Azért igyekszem önmagam lenni. Köszönöm gondolataidat, örülök, hogy itt jártál. 🙂
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca! Én nem botránkozom meg azon, hogy Kassákot, József Attilát és még más nagyokat nem kedvelsz. Kassák nekem sem a kedvencem, amit becsülök benne, hogy a XX. sz. elejének új stílusait be merte hozni az ebből a szempontból kicsit mindig lemaradó magyar irodalomba. Szerintem képzőművésznek jobb volt, mint költőnek. József Attila pedig, miután végigjárta a nyugatosok, a modernek útját, megspékelve némi népiességgel, végül ki tudott alakítani egy olyan egyéni stílust, hogy ezer közül is felismerhető. Például a motívumfejlesztő versépítkezés az un. "nagy versekben" egyedülálló. De nem is ezt akartam mondani, hanem egy kérdést feltenni: mi az, amit nem kedvelsz József Attila verseiben, illetve ki az a költő, akitől szívesen olvasol verseket?
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Hú, nagyon veszélyes kérdést tettél föl. Ami attól válik igazán veszélyessé, ha válaszolok rá. De nagyszerű dolognak tartom, hogy kérdezel. Túl kevés a kérdés egymás között, egymás felé. Örülök.
Amint írtam is, nem igazán tudom megmondani azt, hogy akiket kevesebb figyelemben részesítek, azokat mi okból mellőzöm. Amellett, hogy csodálattal tekintek lényükre, munkásságukra, némelyek felé sohasem fordulok önszántamból. Megtanultam a kötelezőket, a felületes életpályaképeket, de szabadidőmben sosem kerestem őket tovább, sem műveiket. Ami bennem leginkább dönt, azt hiszem, az attitűd, a hangulat. El tudja nyomni a mondanivaló nagyságát, távol tart a műtől, mert van benne egy olyan rezonancia, amivel nem tudok azonosulni. És például József Attilának szinte minden lehelete ilyen. Tudom, sokan imádják. Én sokat olvastam tőle, róla, s rájöttem, azért volt ez, hátha meg tudok barátkozni vele (amellett, hogy mennyire bámultam és gyászoltam Őt), de nem ment.
Ugyanígy voltam aztán Adyval, Babits Mihállyal is. Nemrég voltam egy könyv-bolhapiacon (kedvenc helyem), és Babitsot visszatettem. Ingyen sem bírtam elvinni. Túl komoly, túl önző nekem.
De nagyon megszerettem Szép Ernőt. Reményik Sándort egykor faltam, de mára – mivel az égiekkel nem vagyok jóban – az ő tiszta, reménykedő hite is ellök. Sokat olvasok azonban jelen kortársaktól. A kevéssé ismert Fazekas József versei hitet adnak nekem, Schein Gáboréi erőt, Oravecz Imre jókedvet. Számos neves és névtelen alkotót falok, míg a meghatározó nagyokat olykor nagy ívben kerülöm. Az okát… sosem tudom, csak megyek az érzések után. És – bár óva intenek "felsőbb" körök – rengeteget olvasok itt az amatőr társaktól, és nem említek neveket, hogy senkinek ne hízelegjek. Nem mindenhez szólok ugyan hozzá (sokszor nem is tudnék), de sokakat böngészek. Egyébként: rémesen műveletlennek tartom magam. 🙂
Tisztelettel: Laca 🙂
Kedves Laca! Hogy egy költő ki volt, mi volt, mikor kivel hol mit csinált, lényegtelen. Persze, ha valaki ráhangolódik egy versre, többet meg akar tudni róla, kíváncsiságból elolvassa az életrajzot. De az sem fontos. Csak az, hogy az olvasóból mit vált ki az adott mű. Babits verseiből például a mérhetetlen magányt érzem, amiben szenved. Jóllehet, keveredni sem akar, ráadásul féltékeny is, Adyra, majd József Attilára. Vannak szerintem jó versei, főleg amiket nagybetegen írt. J. A.-ra nem térek ki. Ő zseni volt, szerintem, mint Rimbaud. Szép Ernő, Reményik inkább középszerűek, valahogy nem elég hiteles a kedvesség, a feltétlen hit.
Oraveczet én is kedvelem. Fazekast, Scheint nem ismerem. A fiatal, kortárs költők közül nem soknak olvastam a verseit. Ezért én is meglehetősen műveletlennek tartom magam.
Üdv: Kati
Jaj, és hát kihagytam a legmeghatározóbbak közül Serfőző Simont, pedig nálam a szabad versek vele kezdődtek el. A "Hozzátok jöttem", és a "Holddal világítottunk" c. kötetekkel. Addig a szabad versekre csak pislogtam, nem értettem őket. De Serfőzőben megvolt az a vidéki egyszerűség, ami például Csoóriban, ami végül eltalált engem.
Az nyilvánvalóan az én hibám, hogy nem tudom külön kezelni az alkotást az alkotótól. Úgy van, ahogy mondod: ha találok egy verset, ami megtetszik, eltalál, rögtön érdekelni kezd, ki írta, miket írt még. Hiszen ezen az oldalon is így böngészek.
J. A. pedig vitathatatlanul zseni volt, ez kétségtelen. 🙂
Nagyon örültem a témának; igyekszem megbecsülni az elhangzottakat. Köszönöm.
Üdv: Laca 🙂