Tehetetlenség

(Anyámat kértem…)
Nem értem, miért féltem,
Hisz én is vén vagyok.

Tudom. De fel nem fogom.
Az élet véges, mégis féltem,
Vagy félek, hogy vele együtt halok?

Őt, vagy magam féltem?
(Vagy mit reméltem…)
Én a húsa vére vagyok!
A félelemtől megfagyok.

Nem tűrtem a levegőben,
A halál szagát soha,
Lehetett a holt, édesem,
Vagy mostoha.

A halálon túl, nincsen élet?
Talán mégis? Ettől félek?
Vagy mitől? Nem tudom,
De, meghasad a tudatom!

(Anyámat kértem…
Ne itt!- Bár mindegy-)
Nem vagyok már kisded,

Ki anyja emlőjére tapad,
Mégis szívom sorsodat.
A végtelen felé.

Önimádó lettem.
Hazug, kegyetlen!
Inkább nézem szenvedésed,
Fájó, remegő menésed.

Csak ne járja át a szobát!
Nem bírom a halál szagát!
Átjárja a szellemem,
Kétség, örök gyötrelem.

Hazug, önimádó lettem,
A kínod, bár érzem,
Mégis kérem: mosolyogj,
Ne sírj, ne jajongj!

Segíteni akarok,
Béna, tehetetlen vagyok,
Ez felbőszít, dühit,
Mid kettőnkben élezi a kínt.
Dühit, hogy nincs örök,
Csak véges! A kín éles!
Kérném: Nyugtass meg édes!

Mond mosolyogva,
Nem hagysz el soha,
Csak tested költözik máshova.
De mért vagyok ilyen ostoba?

Veszekszik vélem az igazság,
Az ember gyarló! Nincs i gazság,
Az soha nem volt otthonod!
Most mért hagyod,
Hogy hatalmába vegyen?
Én a Jóistent kérlelem,
Csak ő segíthet nekem,

A szívem fáj nagyon,
Az igazat bevallom,
Édes, Szeretlek nagyon!
Őrjít e tehetetlenség!