Magányomban ülök este,
Elernyedten nyugszik testem,
Világomat most lefestem,
Melybe hajdan beleestem.
Lelkem békés, éji órán
Írom versem, égi rónán
Egy angyal suhan végig,
Nem tudja, hogy léptét nézik.
Ördög búvik szikla mögött,
Kezében madár, szárnya törött.
Ájultan fekszik hatalmas kezében,
Különben kiáltana ijedtében.
Az angyal mögé lép az ördög,
Felé nyújtja kezét, s dörmög:
A madár szárnya el van törve,
Meggyógyítod egy-kettőre.
Az angyal ijedt, futni nem mer,
Nem tudja, mi az, mit az tervel.
Elveszi hát a kis jószágot,
De ez az ostobaság jóság volt.
A démon rögvest szíven szúrja,
A madárka porba hullva
Fekszik tovább félájultan,
Az ördög nevet sátánian.
Angyal vagyok-e, vagy ördög?
Éji órán így ücsörgök.
Tanakodok szépen csendben,
Pedig lelkem nincsen rendben.
4 hozzászólás
Rendkívül érdekes a témád, nagyon tetszett, jó volt elolvasnom.
Üdvözlettel.
Kormos István: Mese Csirió mókuskáról című versére emlékeztet. Gyermekkoromban imádtam ezt a verset – de sajnos mindig elhappolták előlem. 🙁
Tetszett a versed! Köszi az élményt!
Én köszönöm apozitív értékelést. 🙂 Ezt még aktívabb koromban írtam. 😀
Azt hinném, hogy ez egy gyerekvers. Azután, mikor leszúrják a madarat, már másra gondolok. Mindkettő és egyik se!