tükörcserepek (születésnapodra)

Arcodon ráncokba
fagyott a napsugár,
bőrödre vékony
fonállal szőtt az idő
betűzhetetlen,
pókhálós verseket –
szerelem, család,
halál és életek,
s ki tudja még, mi ott lehet…

Hány éve is? Oly rég már?
Hogy megszülettél egyszer –
mert születned kellett,
szégyen és bűn nászából
lett tiszta gyermek,
kit vigyáznak, óvnak fentről
poros talpú istenek…
(vagy a sors, végzet, vagy ahogy nevezed)

Te is így óvtál engem, féltőn
pörölve gyakran, és én dühömben
sírva vártam, hogy felnőjek végre;
s most öröm mindig hallani a hangod,
már értek mindent – tudod, ugye?

Nem vagy tökéletes.
Hibáid apró anyajegyek
életed felszínén;
ám ha eltüntetnéd őket,
helyükre talán újak nőnek,
és csupán unalmas-szép,
ami fehér.

Emlékszel?
Fogadkoztam,
hogy én majd máshogy,
hogy ezt vagy azt nem így,
hanem úgy teszek;
és most tudom, hogy nem kell
mindig máshogy,
az így is lehet jó, már elhiszem.

Pillanataink olykor
itt repkednek bent a házban,
mint kósza pillangók
villanva fényesen –
s ha kinyújtom kezem,
egyik-másik rátelepszik
és szárnyán élni kezd
ártatlan életem:
a hóember fagyos udvaron,
hogy milyen volt akkor a Balaton,
Hajdúszoboszló
Leányfalu
Bükkszék
sok kis jegyrekapott emlék
telelés
nyaralás
gyermekkor-csillanás
minden napra egy varázs –
felnőtt, mégis gyerek még,
jaj, lebegni szeretnék!

Felnőttem. Messze járok,
mégis fogom még kezed,
indaként kapaszkodom beléd,
nehogy elengedjelek.

Te vagy a világ:
dühös vihar,
záporverés,
holdat üvöltő éj;
napíz gyümölcs,
kacagó nyári szellő
forró fák üstökén –
te voltál, vagy
s örök leszel, míg létem
tovaszáll,
az én titokszívű,
könnymosolygó,
hóvirágharcú
anyám.