Vihar volt. Óriási nagy vihar. A szél hatalmas erővel hajlítgatta a fákat, s félő volt, hogy egy néhányat ki is dönt a helyéről. Az esőcseppek sűrű zápora csúszóssá változtatta az aszfaltot, megnehezítve ezzel a közlekedést. Mindenki félve vezette autóját, elkerülve ezzel a rettenetes baleseteket, amik eléggé gyakoriak voltak ezen a kanyargós úttesten.
Zsuzsa is éppen ezeket a nehezen megjárható utakat rótta. Egyfolytában járatta autójának ablaktörlőjét, ám erőfeszítései hiábavalóak voltak, ugyanis a nagy mennyiségű víz apró vízesést hozott létre a szélvédő üvegén. Kétségbeesetten próbálta kivenni az előtte elterülő alakokat, de ez elég nehéz feladatnak tűnt, révén, hogy a vastag víztükrön keresztül alig lehetett normálisan kilátni. Ráadásul nem egyszer volt már olyan, hogy kocsijának kerekei megcsúsztak az út esőtől sikamlós felületén. Ilyenkor minden egyes alkalommal hevesen kalapált a szíve, hiszen nem szerette volna, ha elszenvedne egy balesetet.
Nagy aggódások közepette folytatta útját. Később azonban ráeszmélt arra, hogy valójában nem is tudja, merre jár. Félreállt, hogy megnézhesse a térképét. Elővette hát azt a kesztyűtartóból, kihajtogatta, s tüzetesen végigvizsgálta annak tartalmát. De sajnos nem jutott semmiféle eredményre. Úgy gondolta, biztos eleve rosszul nézte a térképet. Ekkor megfogadta, hogy soha többé nem megy egyedül semmiféle idegen helyre, s már bánta is, amiért nem fogadta el bátyja ajánlatát, hogy ő majd leviszi az esküvőre.
Úgy döntött, kiszáll, s körbenéz, hátha valakitől útbaigazítást tud kérni. Meg is látta egy kisebb ház körvonalát nem messze tőle. Jól behúzta a fejére a kapucniját, s sebesen futott oda a házikóhoz. Áthaladt az apró udvaron, ami valóságos iszaptengerré változott a sok esőtől. Odalépett az ajtóhoz, s megnyomta a csengő picinyke gombját. Kellemes kis dallam szólalt fel a házban, amit az erős viharban csak nehezen hallatszódott ki. Eltelt fél perc, majd ismét megnyomta a csengőt. Egy kis idő múlva már fordult volna vissza, ám ekkor kinyitották az ajtót, s egy öregasszony nézett rá kedves szemeivel.
– Jó napot! – köszönt Zsuzsa. A néni nem válaszolt semmit.
– Elnézést, hogy zavarom, de… eltévedtem. Nem tudná megmondani nekem, merre van Rókafalva?
– De igen, meg tudom mondani. – felelte végül az asszony – Csak menjen tovább egyenesen Kedvesem, és hamarosan odaér majd.
– Jó, köszönöm szépen! És elnézést, amiért zavartam Önt. – mondta Zsuzsa, s épp indulni készült, mikor az öreg nő megállította.
– Miért megy oda Kedvesem?
– Hát, tudja, esküvőre vagyok hivatalos. Egy jó barátnőm férjhez megy és én vagyok a tanúja.
– Ó, esküvőre? Milyen szép is az…
– Igen, az… Na, de most megyek, ha nem gond…
– Maradjon még! – mondta hirtelen a néni – Nagyon nagy vihar van, nem szeretném, ha elázna.
– Kocsival vagyok. – replikázott rá Zsuzsa mosollyal a sarkában.
– Akkor meg pláne nem! Még a végén balesetet szenved ezeken a csúszós, kanyargós utakon!
– De nekem igazán…
– Semmi de! Most azonnal bejön, nem hagyom, hogy bármiféle baja essen! – kiáltotta az öregasszony, majd megragadta a nő karját, s nem várt erővel ráncigálta be őt a picinyke házba.
A néni betessékelte őt egy alacsony plafonú szobába, s leültette az egyik fotelba, majd elment, hogy valami "harapnivalót" hozhasson vendégének. Ez idő alatt Zsuzsa aggodalommal vegyült kíváncsisággal tekingetett körbe a helyiségben. Végignézte a családi fényképeket, a régies eszközöket és dísztárgyakat. Elég nagy volt a por a bútorokon. De nem csak itt, hanem már a bejáratnál, a házba való belépéskor felfigyelt az elhanyagoltság jeleire. Épp ebben a pillanatban tért vissza az asszony, kezében egy nagy tálcával, rajta egy tányér keksszel és egy pohár vízzel.
– Ne haragudjon, amiért csak vizet hozok Magának, de sajnos más innivalóm nincsen. – jegyezte meg a házigazda, miközben letette a tálcát a kávéasztalra.
– Ugyan, semmi gond, nekem az is jó. Sőt, nem is kellett volna…
– Jaj, dehogynem! – csattant fel az anyóka – Hiszen Maga egy vendég itt. Jó, hogy kiszolgálom! – eme mondat kíséretében leült a másik fotelba, majd folytatta: – És elnézést kérek a rendetlenségért… Tudja, mostanában már nincs sok erőm a takarításhoz.
– Ugyan, nincs miért szégyenkeznie, megértem. De gondolom a gyermekei, rokonai biztos meglátogatják néha Önt, és besegítenek.
– Ó, az én gyermeken, a fiam, nagy ritkán meglátogat a családjával, de ennyi. Nem szoktak azok segíteni nekem.
– Értem… És a férje? Együtt élnek itt?
– Nem. Az én uram már réges-régen eltávozott közülünk. – mondta a néni enyhe szomorúsággal hangjában.
– Őszinte részvétem…
– Köszönöm…
Ezután elhallgattak egy rövid időre. Zsuzsa zavartságában nem tudta, mit kérdezzen vagy tegyen. Sajnálta az anyókát, amiért teljesen egyedül él, ráadásul senki sem törődik vele. Eléggé kényelmetlenül érezte magát az öregasszony társaságában, s mielőbb szeretett volna menni, hiszen késésben is volt. Aztán végül a néni megszólalt:
– Önnek van udvarlója?
– Nem, jelenleg nincsen.
– Hát igen, még ráér, hiszen fiatal. Ráér még megállapodni.
– Igen… – válaszolt zavartan a nő – Önök hány évig voltak házasok, ha megkérdezhetem?
– Ötven évig.
– Hu, az jó hosszú idő.
– Igen, jó hosszú idő… – mondta az öregasszony, majd gondolataiba merülve tekintett egy Zsuzsa mögötti pontra. Pár pillanat múlva felnézett mosolyogva a fiatalasszonyra, s folytatta: – Tudja, egy bálon ismerkedtünk meg…
– Annyira sajnálom, de mennem kéne. – szakította félbe idegesen Zsuzsa – Már így is késésben vagyok.
– Ne! – kiáltott fel kétségbeesetten a néni – Maradjon még. Olyan ritkán vannak vendégeim. Beszélgetni sem tudok kivel, hiszen a legközelebbi szomszédom is egy kilométerre van innen. A fiam sem látogat meg engem szinte soha. Eddig kétszer láttam az unokámat. Sőt, azt sem tudom, hogy született-e azóta másik unokám. Úgyhogy kérem, maradjon még! Olyan régen beszélgettem már valakivel…
A hirtelen jött kitörésre Zsuzsa nem tudott hogyan reagálni. Ránézett a magányos öregasszonyra, s annak szemeiben apró reménységgel párosult mélységes bánatot vélt felfedezni. Nem tudta megállni ezt a szívfacsaró látványt, így nagy sóhaj kíséretében beadta a derekát:
– Hát jó, legyen. Még maradok egy kicsit…
Az anyóka profilját ennek hallatára óriási öröm öntötte el, s nagy boldogan tessékelte őt vissza a helyére.
Zsuzsa végighallgatta az öregasszony élettörténetét. Hogy hogyan ismerkedett meg a férjével, s hogy milyen boldog házasságban éltek. Hogy milyen nehéz körülmények között született meg egyszem gyermekük, s hogy az milyen sikeres ember lett felnőttkorára. Mesélt még neki a fiával való nem éppen harmonikus kapcsolatáról is. Arról is, mennyire örült, mikor végre megismerhette első unokáját. Mivel már gyenge volt, így neki nem volt elég ereje sem pénze hozzá, hogy meglátogassa őket, így csakis a fiára és annak családjára számíthatott ez ügyben. Várta eljövetelüket, de azok azóta nem jöttek. Ám ő ennek ellenére továbbra is várta őket.
Amíg az asszony beszélt, addig Zsuzsa azt vette észre magán, hogy egyre inkább szimpatikus neki ez az idegen néni, aki vendégül látja őt. Saját anyját vélte felfedezni benne. Az ő kapcsolatuk is eléggé diszharmonikus volt, mert sosem értettek egyet semmiben. Olyanok voltak, akár a tűz és a víz, teljes ellentétei egymásnak. Édesapja már meghalt, így édesanyja teljesen egyedül élt. A bátyja szokta őt látogatni, s ha úgy van, segít neki a ház körül, ám ő sosem tett ilyet. Teljesen elhidegült tőle. Miközben az anyókát hallgatta, rájött, mennyire is bántja őt ez a dolog. Mindig is próbálta elhessegetni ezt a fejéből, akárhányszor erre gondolt, de valójában mindvégig tudta, hogy anyja mellett kéne, hogy legyen. Hiszen akkor szülője is ugyanilyenné válhat, akár ez a magányos öregasszony. Vagy akár saját maga is…
Mire a néni befejezte meséjét, addigra a vihar is elállt, s a napsugarak kacéran bújtak elő a felszakadozó szürke felhők mögül, hogy felmelegítsék fényükkel a világot. Ekkor Zsuzsa felállt, s elbúcsúzott a nénitől. Megköszönte a vendégül látást, az pedig hálás volt neki, amiért végighallgatta a mondókáját. Így hát a nő végre kiléphetett a kis házikóból, hogy végre elérhesse úticélját.
Beszállt a kocsijába, elindította a motort. Egy darabig előre nézett, s ismét gondolataiba veszve nézett ki a szélvédőn. Ekkor könnycsepp gördült le arcán, amit gyengéden letörölt kézfejével. Végül elindult, hogy végre eleget tehessen kötelességének barátnője esküvőjén