Vásárban (járgány)

Kócos hajad hogy vitte a szél!
Nem számított az sem, hogy tél
van, kásás hókupacok
az út mentén vacognak,
jó volt kölyöknek lenni
és szabadnak.
Tombolt a vágy, és üvöltött a dal,
s azt hittük, így marad,
hogy ilyen fiatal,
örökre ilyen boldog,
bolond, szertelen
marad az életed, s az életem.
De lásd, te már odafönt mosolyogsz
két csillag közt, s én sem vagyok a régi,
talpam alatt csoszog csak a beton,
a gázpedálra rá se tudok lépni,
csak emlékeim útja olyan széles,
tiszta, jószagú, fénylik, mint a márvány…
Árnyék vetül a szélvédőre most,
recsegő hang szól: „Tata, hogy a járgány?”
S egy felszikrázó pillanatra érzem
az idő súlyát: megfojt, úgy ölel,
szemed villan a tükörben…
„Bocsáss meg, öcsém,
de inkább mégsem adom el.”