Történetünk

Gyerekek! Prózások!
Ezzel itt mi van? Senki nem írja tovább? 🙂

A szakadt fiatalember hitetlenkedve nézett rám, mintha most közöltem volna vele, hogy nepáli kutatók megtalálták a jetit. Izzadt haja csimbókokban lógott le fejéről, szemében izzó tűz égett. Izgatott mozdulatai mutatták, hogy nem vevő a tréfára.
-Ugye, most viccel?!
-Miért tenném? - kérdeztem nyugodt hangon, már amennyire tőlem telt az adott helyzetben.
-Maga fel sem fogja, micsoda kincs az a szobor!
-Az a Vénusz-alak legalább 30 ezer éves, természetesen tudom, hogy milyen nagy kincs az egyetem számára...
-Kit érdekel ez a hivatalos maszlag! Ennél sokkal többről van szó...

(most csak becsatlakoztam... nem vagyok prózás, de gondoltam kipróbálom:) csinálják a mesterek...)

Válasz Bíró Szabolcs (2010-01-09 15:02:16) üzenetére:

Részemről nem folytatás, hanem kérdés: Ez most egy új történet, vagy a korábbi folytatása?
S ha új, mi a címe?
Kapunk-e ízelítőt, mégis...
mivel ezt én nem tudnám folytatni.

Válasz Bíró Szabolcs (2010-01-08 15:35:00) üzenetére:

Szerintem kezdj bele, biztosan lesz, aki ráharap 🙂

biztosan leköt mindenkit a közös regény 🙂

Miért e nagy csend? Megszűnt? Ki mondja meg nekem...

Ngaboru körülnézett, de nyomát sem látta a szépségnek. A víz is, ameddig ellátott, teljesen sima volt körülötte. Elkeseredésében kimászott a partra, arra gondolt, hátha onnan áttekintheti a tó vizét. De semmi nyomát nem látta onnan sem. Szívébe a fájdalom egyre nőtt. Mit tegyen? Eszébe jutott, amikor még ismerkedésük elején a lány elmesélte neki incidensét a gonosz hallal.
Megborzongott, egész teste libabőrös lett a gondolatra, mikor visszaemlékezett, hogy látta a halat, ami roppant hosszú, keskeny, valamiféle angolnához hasonlít, tapintása gusztustalan és nyálkás. Testét pedig ijesztő sötét bőr fedi. – Jaj, csak nem a gonosz hal kapta el Dorent?…
Egyre azon gondolkodott, mit tehet.
– Aha! – kapott a homlokához. – Hátha a hosszú szakállú, aki istennek szólította magát, amikor találkoztak, segíteni tud megkeresni a szép sellőt. De azt se tudta, hol keresse. Lehajott fejjel, szomorúan elindult a végtelen hosszú úton.

Még a Nagy Árokig sem értek, mikor Doreen uszonyába szörnyű fájdalom hasított.
Apró kis sajgásnak indult, de egyre csak nőtt és nőtt a rettenetes szorítás, míg végül egyetlen görccsé nem rántotta minden izmát. A lány hirtelen felsikoltott, majd egyszerűen elmerült a mélyben.
Ngaboru próbált utánakapni, de a keze csak a zavaros vizet markolta:
- Doreen - kiáltott utána, de már nem is látta a sellőt.
Félelem költözött a szívébe - olyan természetű, amit eddig sosem ismert: nem akarta elveszíteni a mélytengeri szépséget...

Válasz Finta Kata (2009-05-04 18:51:57) üzenetére:

Doreen remélte, hogy a fiú elhiszi zavart magyarázatát, s hogy még hatásosabbnak tűnjön, sűrűn, kislányosan pislogott hozzá. A szirén jókedvűen rámosolygott.
- Valóban, igazad van, gyönyörűek errefelé a napkelték - mondta amaz, majd folytatták útjukat. A lány átgondolta, valóban a Vörös kristályt láthatta-e? De rájött, hogy bármi is volt a fényesen csillogó valami, nem hasonlított népe áhított ékkövére. Sem a színe nem egyezett, és ez túl nagy volt ahhoz. Minden esetre úgy döntött, nem árt, ha utánanéz.

Úszás közben Doreennek a körtefa alatt a csillogó-valami járt az eszében. Hátha az áhított vörös-kristály az! Miért-nem jutott eszébe azonnal. Miért-miért? Azért, mert mikor meglátta a fiút, elfeledkezett mindenről. Most jutott eszébe. Elhatározta, nem vár tovább, elmondja neki. Ezért feléje fordult, de kicsit elvesztette egyensúlyát.
- Mi a baj?
- Semmi, - csak elgondolkodtam. Mondani akarok valamit.
- Mondd, kíváncsivá tettél.
- Tudod mit láttam ma reggel, amíg vártalak? - Aztán hirtelen szája elé kapta uszonyát.
- Mit láttál? -nézett rá érdeklődéssel Ngaboru.
– Hát... Nem is tudom. - kezdte zavartan, nem tudta, mit mondjon, hiszen elhatározta, hogy nem szól róla, csak ha meggyőződik arról, hogy valóban a kristály csillogott a fűben. Félve gondolt rá, hátha valaki más is meglátja. Elhatározta magában, hogy amint visszatérnek, azonnal utána jár. Mégsem szól róla.
- Olyan szép volt a reggel, a napkelte - vágta ki magát zavarából.

ez egy próba

Már alig látszottak a távolban - csak uszonyaik bukkantak fel néhol a hullámok közül -, mikor a nap annyi magasra jutott, hogy sugarai visszatükröződhettek a görbe körtefa lomjai alatt megbúvó, apró tárgyról...
Egy látcső volt. Égi mestermunka. Csak a fellegvárosok piacain lehetett beszerezni ilyesmit, a léghajós kalmárok lompiacán.
Asszonyok és lányaik érkeztek a tó partjára, hatalmas kosarakkal. A földre vetették terhüket, és leheveredtek a fűbe. Az egyik lány épp egy zamatos körtéért nyúlt, mikor saruja megakadt a különleges szerszámban...

A Nagyszakállú pedig éppen elsuttogott egy halk szitkot, amiért nem sikerült egy perccel korábban érkeznie.
Eligazgatta magán ruháját, megköszörülte a torkát, majd kilépett a rejtekéből...

Válasz Finta Kata (2009-04-25 10:25:20) üzenetére:

Doreen szeme felcsillant, mint meglátta a fiatal szirén fiút. Vajon mennyi ideje bámulhatta őt? Zavart mosollyal üdvözölte.
- Szép reggelt! Örülök, hogy ilyen hamar találkozunk. Hosszú út áll előttünk! - Ngaboru felsegítette a lányt és bólintott.
- Igen, nagyon is tudom. De mondd csak, miért nem a palotában aludtál? Csak nem bújkálsz? - Kérdezte. Doreen újra zavarba jött.
- Hááát... valójában nem szabadna a Vörös kristály nyomába erednem. Tudod, a három bátyámnak az a feladata, hogy rám vigyázzon. Márpedig, ha én eltűnök, apánk éktelen haragra gerjed. Ezért azt hazudtam, hogy néhány napot a szomszédos öbölben töltök, az unokanővéremnél. Így aztán nem mehettem haza - vallotta be. A fiú halványan elmosolyodott.
- Már értem. Akkor minél előbb indulunk, annál hamarabb térhetünk vissza. S ha úgy áll a dolog, ahogy mondtad, nekem is feladatom lesz, hogy vigyázzak rád - azzal mindketten beugrottak a vízbe, és a hal keresésére indultak

Víz alatti palotája helyett Doreen a kunyhóban alig aludt valamit, korán ébredt. Felöltötte utcai háját, és sietett a tóhoz. Már világosodott, és a tó partján foglalt helyet a még harmattól nedves fűben és várta Ngaborut. Szőke haját enyhe szellő borzolta, élvezte a csodálatos tájat, a tó sima tükrét. A csendet csak az ébredő madarak csicsergése bontotta meg. Kelet felől a hegyek tetején már derengett az ég, a Nap nemsokára fölkel.
Ahogy egyre följebb ért, vörös sugarakat festett a szürkés égboltra, s amint elnyerte teljes alakját, egyszerre kivilágosodott minden körülötte, és csillogott a napsugártól.
A tó túlsó partján elárvult görbe körtefa állt, alatta a fűben megcsillant valami, ami nagyon megragadta figyelmét, mivel nem harmatcsepp lehetett, mert nagy fényt árasztott maga körül. Azon gondolkodott, mi lehet az?
De figyelme hátrafelé terelte, s ott állt mögötte Ngaboru, teljes életnagyságban, karba tett kézzel figyelte a szép sellőt, és jó reggel kívánt neki.

- Eddig jöhetsz - mondta Doreen, a tó partjához érve, majd kimászott egy szilárdabb szakaszon, és lábakat öltött a farkuszonya helyett. Szerette, ahogy a fű azujjait csiklandozta. Semmihez nem fogható érzés volt.
- Holnap a szörny nyomába eredek - ígérte Ngaboru, aki imádott szörnyek nyomába eredni (csak ne adja az ég, hogy egyszer be is várják!), és elmerült a tó sima tükrében.
Doreen várt egy keveset, hogy lássa, a fiú tényleg elment-e, majd a falu felé vette az irány.
Egy rég halott, vén halász kunyhójában húzta meg magát, annak messziről hazatért lányának adva ki magát.
Iszonyatosan fáradt volt.
Nem látta aznap este a szépen telő holdat, az éjszakai madarak ágak közti, finom táncát; sem a viskó kerítése mögött gubbasztó öreget, aki épp csak elcsomagolta származásáról árulkodó, apró szárnyait...