1970-ben születtem az Ikrek jegyének harmadik dekádjában…
Már egészen kisgyermekként kiütköztek belőlem azok a tulajdonságok, melyek a csillagjegy szülötteit jellemzik, bár a belső kettősség jelentőségét akkor még nem érthettem, mint ahogy nem értettem sok minden mást sem a világból. Csupán kíváncsian rácsodálkoztam az új dolgokra és határtalan mohósággal szívtam magamba mindazt, amit egy nyitott és fogékony elme képes elraktározni.
A családi „legenda” szerint, amit édesanyám a mai napig gyakran felidéz, még az iskolakezdés előtt megtanultam olvasni. Kapcsolatom az írott szó világával ennek ellenére korántsem indult zökkenőmentesen. A csapongást, amellyel elolvastam szinte mindent, ami a kezembe került, az iskolai követelmények szükségszerűen a kijelölt mederbe terelték, bár megfékezni nem tudták teljesen.
Tízéves lehettem, amikor találkoztam életem egyik legmeghatározóbb egyéniségével. Sokoldalú tanárember volt, egy igazi polihisztor, aki felismerte bennem a kiolthatatlan tudásvágyat. Bölcs tanácsai segítettek eligazodni a könyvek világának zegzugos labirintusában, egyben megtanítottak különválasztani a valódi értékeket a hamis csillogástól. Tőle kaptam ajándékba a tudatos olvasás készségét, és múlhatatlan hálával tartozom végtelen türelméért, amivel négy éven át egyengette – időnként botladozó – lépteimet.
Sehol nincs „ab ovo” megírva – ezért nem is törvényszerű – hogy egy szenvedélyes könyvmolyból író, vagy költő legyen. Azt sem állíthatom tévedhetetlen magabiztossággal, hogy erre születtem. A csábítás azonban – amelynek ugyanannyi esélye volt viharrá erősödni, mint visszhang nélkül elenyészni a semmiben – halvány rezgésként ott lapult a tudatom mélyén a kezdetektől fogva.
Az íráshoz persze nem elegendő a puszta elhatározás, valamint a papír és a toll. Ezek csak kellékek. Tehetség kell hozzá, és egy olyan szintű elhivatottság, ami bizonyos értelemben rokona a fanatikus megszállottságnak. Akkor és ott még nem éreztem, hogy készen állnék a feladatra, sőt abban sem voltam biztos, hogy feltétlenül ezt az utat kell majd választanom.
Pallérozatlan elmémmel is megértettem, hogy az igazi szárnyaláshoz idő kell, kitartó tanulással megszerzett tudás és érettség, aminek nem voltam birtokában.
Huszonévesen vetettem papírra első versemet, majd közel negyedszázados csend következett. A hirtelen fellángolás békésen hunyorgó zsarátnokká szelídült, valahol mégis tudtam, hogy egyszer eljön majd az a szélfuvallat, ami lesepri róla a hamut, csak várni kell türelmesen.
Mindenkinél más és más a motiváció, ami végül tollat ad a kézbe, nálam ez egy kettős katarzis eredménye volt csaknem két esztendővel ezelőtt. Próbálgattam szárnyaimat, nyitott szemmel, tanulásra készen olvastam mások verseit és fokozatosan megtaláltam a saját hangom.
Egy találóan megfogalmazott gondolat szerint valaki akkor válik ténylegesen író emberré, ha a kifejezés vágya teljesen átjárja testének minden sejtjét és éppolyan nélkülözhetetlen része lesz életének, mint a levegő.
Nincsen új a nap alatt, az örök érvényű értékek – ha kissé modernebb értelmezésben is – ugyanazok maradtak. A lehetőség, hogy közhelyekről újat írjunk, mégis – valamennyiünk számára elérhetően – ott rejtőzik az egyéni szemléletben, ahogyan a dolgokat látjuk.