Általános iskola nyolcadik osztályában osztályfőnöki órán kaptunk egy feladatot, mely a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdés kissé kreatívabbá tételére irányult. Ki kellett vágnunk a fejünket egy fényképről és alá olyan testet rajzolni/ragasztani, ami a választott szakma "egyenruháját"; volt hivatott ábrázolni. Én újságírónak készültem a kép szerint, állítólag volt affinitásom az íráshoz, kézenfekvőnek tűnt tehát a választás.
Szüleimtől valóban örököltem némi tehetséget gondolataim papírra vetése terén, bár, sosem tartottam magam kiemelkedő szellemóriásnak. Ez részben az önmagammal szembeni igen magas elvárásaimnak, részben kishitűségemnek köszönhető. Próbálom most is reálisan értékelni magam, bár, nehéz kiiktatni a szubjektív elemeket. Az írást – véleményem szerint – nehéz "osztályozni". Észrevettem, hogy az egyik embernek kifejezetten tetszik, ahogyan és amit írok – a stílus, a szófordulatok, a rejtett utalások -, a másikból pedig ellenérzéseket vált ki. Igen elfogódott műfaj ez és természetesen a saját magamról alkotott véleményemet valamilyen szinten befolyásolják a visszajelzések, ezeket lehetetlen figyelmen kívül hagyni,de igyekszem – a lehetőségekhez mérten – objektívan szemlélni magamat e téren.
Az írás nagyjából végigkísérte az életemet, bár sokszor háttérbe került. Írtam naplót fiatalabb koromban, majd később blogot, kisebb novellákat, verseket elvétve (utóbbiak nagy része természetesen a szemetesben landolt). Amik megmaradtak, később visszaolvasva egészen élvezetesnek, értelmesnek, választékosnak tűntek; ezt megerősítették a környezetemben élők is, így el kellett hinnem, hogy talán valóban azok.