Történetünk

********************************************************************
Most semmi ötletem nincs,ki vagyok égve...pafffff!
********************************************************************

Válasz The Kinslayer (2007-01-25 07:45:33) hozzászólására:

:DDD

Hahó!
Florilla, sztem te jössz!
🙂

Válasz Crystalheart (2007-01-23 12:39:53) hozzászólására:

Írj nyugodtan, minél hosszabb, annál jobb! 🙂
Így legalább többféleképpen is lehet folytatni, ha több információ van benne.

Vissza kéne fognom magam... 😀 2-3szor akkorát írok mint ti, de hát észre sem veszem szinte, és mikor már kész a szelet, sajnálnék belőle levágni... 😀

Azon gondolkodtam, ebből jó kis RPG játékot is lehetne készíteni 🙂

Az ajtó darabokban zúgott a padlóra, felborította az asztalt és a székeket. A fiatalok eltakarták szemüket, a titokzatos idegen azonban nem habozott. Ordítva szökött a szoba túloldalán lévő szekrényhez, kitépte ajtaját és elővett belőle egy hosszú, gyolcsba tekert tárgyat és egy zsákot.
- Föl a lépcsőn! - kiabálta közben. Nem kellett kétszer mondania, és ő is futott, tolta maga előtt a lányokat. A falon keletkezett nyíláson át már tántorogtak befele a rémes élőholtak, a fák közül pedig valami vöröses, kissé izzó alak közeledett... Borzasztó volt az egész, gondolkodni sem maradt idő, olyan gyorsan jött a nagy támadás.
Rigord bezárta a fenti ajtót, ami legalább kétolyan vastag volt, mint a bejárati. Kiszórt mindent a zsákból a földre. Egy halom vas. Pár mozdulattal magára erősítette a kar- és lábvédőket. A padló alól kivett egy nagyobb lemezt: belebújt a mellvértbe. Végül a hosszú tárgyról csavarta le óvatosan a rongyot.
- Évtizedek óta nem is értem hozzá. És mégis, mintha tegnap éleztem volna utoljára, épp csak kicsit rozsdál.
Egy másfélkezes kard.
Parancsolóan ránézetta fiatalokra.
- Akárhova megyek, gyertek utánam, míg biztonságba nem érünk.
- De várjon! - kiabált Dorina.
- Ki várjon?
- Ki? Hát maga! - reszkető hangjábl ítélve, túl sok volt ez neki, ami mondjuk nem is csoda.
- Nem várunk. Láttátok, mi az ott lent? Az Éjtündér. Tudtam, hogy eljön ez a nap. Szörnyű varázsával felkeltette a múlt holtjait és most mind engem akar. Mert én legyőzhetem.
Pár pillanatig csend következett, a zombik lenti csörömpölését leszámítva.
- Persze ti városiak vagytok, nem tudhattatok ilyenről. De még a falvakban is csak a gyerekeket ijesztgetik az ilyenekkel. Addig jó...
- És... - szólt végre Dávid, mert nem volt bolond, és furcsállta az ember viselkedését. - és tudja maga... hogy milyen kor van?
- Kor? - kérdezett az vissza meglepetten. - Való igaz, hogy már nagyon, nagyon rég jártam emberek közt. De ha jól számoltam eddig, mostanában olyan ezer esztendeje... nem, kilencszáz esztendeje éltek ezen a vidéken utoljára a hunok. Ma már inkább azt mondják, hogy Krisztus születésének az ezerháromszázötvenedik éve körül vagyunk. Igazán hozzászokhatnék... - Aztán szinte felébredt a nagy merengésből, úgy ripakodott a lehető legelképedtebb arcot vágó "közönségére". - De mit pazaroljuk itt az időt? Majd ha vége, lesz bőven időnk beszélni! Itt van hátul a rejtett ajtó. A falban lemegyünk, le a barlangba. Berobbantjuk magunk mögött, és az erdő széléig a föld színe alatt megyünk. Onnan pedig bebocsátást kérünk a földvárba. Értettem? Kövessetek! Gyorsan! Csak ez lehet az előnyünk, ha gyorsak vagyunk!
Behajtották maguk mögött a csapóajtót, és abban a minutumban beszakadt a szoba ajtaja. Maga az Éjtündér állt ott, teljes valójában - mint egy nagy sötét árny, ami magába szippant minden fényt. Alexa hátranézett, és a fal rései között még meglátta - szerencsére Dávid időben fogta be a száját, nehogy hangot adjon ki. Lemásztak, és úgy rohantak a nyílegyenes folyosón, ahogy a lábuk bírta. Ahogy elhagytak egy-egy szakaszt, az beomlott mögöttük.

Válasz Francis W Scott (2007-01-23 12:03:12) hozzászólására:

Nem nem. Vigyázok!
🙂

Válasz Francis W Scott (2007-01-23 11:26:22) hozzászólására:

Vivi Alexára nézett, Alexa Dorinára, ő pedig Kriszre, majd Krisz Dávidra - mintha egy gondolatot küldött volna Vivi, és mindenki hozzárakott volna valamit. Szavak nélkül is megértették már egymást.
- Rendben - kezdte Dávid, kapkodta a levegőt. - Mi a bokszosfarkú nyavalya folyik itt?
- No, fiam, hát ne szórakozz velem, hogy ti... - mondta az öreg, de Dorina félbeszakította.
- Oké, nekem ebből elegem van. Azt sem tudjuk ki ez, úgy néz ki mint valami csillagharcos, és a háza vagy mi ez a porfészek, tele van hullákkal - a mondat végére már sikított. Közelebb lépett az öreghez, így érezve a ruhájából áradó bűzt, és a szemébe nézett, a lány szinte vicsorgott.
- Most azonnal mondja meg...
De egy hatalmas robbanás félbeszakította mondanivalóját.

Dorina hisztérikus kacagásban tört ki.
-Ez bolond!Ez bolond!Úristen!Nem tudom,hogy melyik a rosszabb.Egy mutánzs zombi csapat, vagy egy agyilag zokni vénember baltával a kezében?
-Ne hisztizz már!Kezd elegem lenni a nyávogásoból!- rohanta le Krissz!
-Igen?Ne hisztizzek?Bezzeg nem zavarta nyavajgásom,amikor az ágyamba kérezkedtél,és...
-Na ebből elég!-hördült fel Dávid-az idő most nem a legalkalmasabb a szerelmi életetek megtárgyalására.
Az idős úr felé fordult.
-Jó napot,elnézést,hogy csak így magára rontottunk, ha más lenne a helyzet,akkor nem is zavartuk volna magát. De sajnos a körülmények ugye...
-Semmi gond fiatalember! Szóval?Melyik tartomány lakóit tisztelhetem otthonomban?

- De hogyhogy ég a lámpás? - törte meg a csöndet Vivien. - Azok a lények csak nem gyújthatták meg!
- Talán... - nyögte Krisz - talán mégis meg kellene próbálni... szóval be kéne menni. Azok ott bent legalább nem járnak. De itt kint...
Abban a pillanatban az egyik közeli bokor mögül kizuhant egy rémség -a mögötte még egy, valószínűleg az lökte föl. Egyiknek megvilágította fejét az ablakon kiszűrődő pislákoló láng. Mintha nem lett volna állkapcsa...
- Atyaég, befele! - kiáltott Dávid. A lányokat betuszkolták, és magukra reteszelték az ajtót. - Ez... ez... Itt kapok szívrohamot!
Alexa eddigre sírógörcsöt kapott, Dorina pedig ugyanúgy meredt csak maga elé és néha ledörzsölte a könnycseppeket a szája széléről. Krisz levette az asztalról az olajlámpást és körülnézett vele. Aztán kis híján el is ejtette: háta mögött szabálytalanul dörömböltek a nehéz faajtón és egyszerre valami betörte a vasrácsos ablak üvegét. Gondolkodás nélkül átlépdeltek a mindenfele fekvő hullákon, egészen a felfele vezető, nyikorgó lépcsőig. A korlátja letörve, félig a földön hevert. Csakhogy aztán fentről is dobogás és gurgulázó hörgés hallatszott. A rémisztő zajok hasogattáka fülüket, elviselhetetlen hullabűzben fulladoztak, és a szívük légkalapácsként vert.
- Nem akarok meghalni... - rebegte Vivi, és átölelte Dávidot, az pedig a pillanatnyi habozás után visszaölelt.
- Semmi nem lesz. Megúsztunk már egyet s mást.
- De az nem volt ilyen! - kiabálta Krisz. - Ez nem tudom, mi! De én nem hagyom magam! Magasra emelte husángját, Dávid pedig átvette a lámpást, és ő is inkább magasra emelt késsel állt. A dübörgés erősödött, és mintha fájdalmas emberi hangok szűrődtek volna le az emeletről... Abban a pillanatban egy test gurult le a lábuk elé - mind az öten üvöltöttek vagy sikítottak. Aztán még egy test, de ez csak félig csúszott le. A lépcső tetején megjelent egy görnyedt alak - egy élő ember. A remegő láng megvilágította szikár arcát, hosszú, egyenes, őszes haját és régimódi ruháját. Jobb kezében egy fejszét tartott, a balban pedig... egy pajzsot. Talán jobban megijedtek tőle, mint a kinti zombiktól. Ő csak leszökdelt a lépcsőn, egy-egy suhintással lemetszette az imént lezúgott tetemek fejét, azok rándultak még egy utolsót, és nem mozdultak többé. Aztán a kintről jövő szörnyű, egyre több irányból hallatszó dörömbölés közepette fölegyenesedett, felakasztotta falra fejszéjét, és a fiatalok felé fordult.
- Az én nevem Rigord - szólt lassú, reszelős hangján, érdekes akcentussal. - Jó újra emberi arcot látni... annyi sok év után. Melyik faluból jöttetek, melyik földesúrtól?

...mert ha mégis tette volna, akkor a házikó zsúfolásig megtelik emberekkel, ugyanis egy csomó hulla hevert a földön. Mind az öten egyszerre kaptak az orrukhoz, az iszonyatos bűzt nem lehetett elviselni. Meredten nézték a testeket, amelyek nagy része már foszlásban volt. Először Dorina lépett ki az ajtón, majd a többiek is követték. Körbeálltak és csüggedten nézték egymást.
- Elvesztünk - mondta lemondóan Dávid. A lányok egyként nyögtek egyet a szó hallatán. - Nekünk annyi, innen nem tudunk kijutni...
- Befognád a pofád? - kérdezte dühösen Krisz. Szemei haragot szórtak Dávidra. - Elég bajunk van, és te még rémisztgeted a lányokat is...
- Elég legyen már! - kiabálta el magát Vivi. - Csend! Csak egy pár percig... Gondoljuk át, hogy mi ez. Ha ezt nem tesszük, tényleg elvesztünk.
Csend telepedett ötükre.
A lények pedig észrevétlenül körbevették őket, a fák közül nézték az embereket mohó tekintettel...

...de nem sejthették,hogy mi vár ott rájuk.
Kopogtattak az ajtón,majd az ablakon is.Semmi választ nem kaptak.A lányok egyre kétségbeesettebbek voltak.
-Nem igaz,hogy ilyen nagyot hallanak!HAHÓ!Valaki! Házlakók,hallanak engem????Nincs senki????Akkor bemegyünk!!!!
-De be ám!-helyeselt Krissz is.
Az ajtó nem volt zárva,csak egy kis olajozást igényelt volna,mert nyikorgása a holtakat is felébresztette volna.De végülis nem tette...

Válasz The Kinslayer (2007-01-22 14:39:01) hozzászólására:

Hirtelen nagy súly nehezedett hátára: az egyik bűzös alak ráborult. Alexa reflexből felé fordult, és artikulálatlanul sikoltott, mikor a másikat maga előtt látta. Azt azonban egy nagy ütés oldalra taszította, egyenesen bele egy földből kimeredő karóba. Krisz rémült arccal nézett rá, kezében egy husáng, amit az imént kapott föl. Dávid pedig épp kihúzta a másik lény hátából a kést, és letépte Viki hátáról.
- Megöltem? Mik ezek? Megöltem? - hebegte. Hiába volt nagy erdőjáró, a helyzet éppenhogy nem gyűrte maga alá.
- Rohadt fene, húzzunk innét! - mondta elvékonyodó hangon Krisz. Ám csak haboztak, valójából egyikük sem bírt moccanni a rémülettől. Elsőként Dávidnak tért vissza a lelke, hogy közelebb lépett az egyik tetemhez, és félrehúzta egy bottal az arcát eltakaró rongydarabot.
- Fúj, a mindenit. Mint valami tetves horrorfilmben.
Mintha már legalább egy hete aszódó hullák feküdtek volna előttük.
- Szedjünk össze mindent! - mondta. - Vagyis mindent, amit tudunk! Hazamegyünk. Ez már nem jó buli.
Fél perc alatt összedobáltak mindent a zsákokba. Alexa keze még mindig remegett a rémülettől, Dorina pedig azóta is ott térdelt és nézett maga elé, ahova egy perce rogyott.
- Lányok, ne csináljátok, rohanni kell! - szólt Krisz, de ők ketten nem mozdultak. Viki megfogta Alexa csuklóját és húzta maga után. - Dorina, jól vagy? Gyere! Menni kell! - már szinte üvöltött. A lány, mintha révültből ébredne, felnézett rá könnyes szemeivel.
Futólépésben haladtak öten az erdei kis úton. Időnként az arcukba csapott egy behajló faág, de az ösvény szerencsére egyenes volt. Érezték, hogy követi őket valaki... Kétoldalról furcsán suttogó hangokat hallottak. Szaporázták lépteiket - ekkor különös dolgot láttak maguk előtt. Már rég az országútnak kellett volna következnie, de csak egy saras földút keresztezte útjukat. Balra nem messze pedig halvány fény szűrődött ki egy kis házikó ablakából. Arra indultak hát...

LoL!

De ez most elvette az iszonyatos rémisztgetős történet hangulatát! 🙂
Inkább gyilkoltad volna meg a két bamba lányt... Nah mindegy...

:-DD

Ez nagyon tetszett...
Most itt röhögök.

Aztán megszólalt az ébresztőóra. :D:D:D:D:D

(Bocs az OFFot :P)