Valamikor azt hittem, hogy elég jól írni, majd híres költő, író válik belőlem, de nem elég jól írni, és az sem biztos, hogy valóban jól írok. Persze, a szubjektum mindig önértékelési zavarral küzd, amikor viszont tükörbe néz, kiderül, semmi sem olyan szép, semmi sem olyan egyértelmű, mint addig gondolta.
Egészen harmincéves koromig csak verseket írtam, utólag már megállapíthatom, pocsék verseket, nem találtam a hangot, a formát, a tartalmat, pszichoterápiás nyafogás volt csak, semmi több, vagy nagyon szerelmesnek, vagy nagyon fájdalmasnak látszott az élet, unalmas és semmitmondó írásművészetet teremtett az az időszak.
Aztán tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy vidéki közéleti újság publicistája lettem, később főszerkesztője is, mellette más lapokba is publikáltam. Jó iskola volt. 2011-ben, amikor a politika beletenyerelt a médiába, egyik napról a másikra abbahagytam az újságírást, úgy gondoltam, bértollnoknak nem lennék jó. Nagyképűen azzal áltatom magam, hogy visszatértem az irodalomhoz, azóta ismét verseket és novellákat írok. A közösségi oldalak hoztak egyfajta ismertséget, van, aki szereti az írásaimat, van, aki nem. A szívecskés szmájlik világában ennek nincs túl nagy jelentősége.
2013-tól A Hetedik című online irodalmi folyóirat egyik szerkesztője vagyok. Többnyire prózai műveket írok, elbeszéléseket, novellákat; volt újságíróként még mindig izgat a valóság, az elesettek, a kiszolgáltatottak élete, az apró emberi sorsok, az apró emberi rezdülések, melyek sokszor érthetetlenek és súlyos következményekkel járnak.
A versírás számomra a szabadságot jelenti, a végletek gyönyörűségét, a szabálytalanságok és a szabad asszociációk lehetőségét. Persze, az olvasó dönti el, hogy ez mennyire emészthető, számomra csak örömet jelent.