Lépésről-lépésre osztályba jártam, volt meseírás óránk alsóban, amit nagyon szerettem, és ami ennél is jobban esett, az osztálytársaim is szerették a meséimet. Próbálkoztam később is írással, de egyre kevesebbszer, és végül éveken át nem írtam semmit, mindig csak álmodtam róla. A tizennyolcadik születésnapom előtt pár nappal írtam meg az első regényemet, azóta még hármat, és mostanra döntöttem el, hogy utoljára írtam a fióknak. Újabban szimpatizálok a drámaírással, és kipróbáltam magamat a novellában is.
Messzemenőkig a legnagyobb példaképem a Goncourt-díjas francia író, Robert Merle, ronggyá olvastam, és az apám szerint a stílusomon is érződik a hatása. Ha még egy példaképet meg kéne neveznem az egyértelműen Kosztolányi, esetleg még Örkény, de nagyon sok jó szerző van. Talán a példaképeimből is látszik, hogy jobbára a mondanivaló az elsődleges nekem, társadalmi-emberi viszonyokon szeretek filozofálni, prózai formában, akár írva, akár olvasva.