Közös versek

kedves Netelka & lowcallbus,

elnézést, hogy belekontárkodom, de úgy érzem, ez a vers, amit összehoztatok, megérett arra, hogy a többiek is olvassák. Ha szívesen tárnátok "nagyközönség" elé, akkor létrehozok a vers kategóriában egy "verspárbaj" alkategóriát, oda lehetne betenni és a szövegben vagy a cím mögött zárójelben (vagy a cím előtt, merthogy egyikőtök nevében kell felrakni) szóval valahogyan a szerzők neve szerepeljen, de legyen fent, mert nagyon jó lett!

A többieknek: a másik verseknél nem tudtam kibogozni, hogy hol melyik folytatódik, de ha megteszitek és egyben felkerül ide a szerzőkkel, akkor azt is fel lehet dobni a főoldalra.

Egyébként hasonlóan lenne jó csinálni, ahogy lowcallbus tette, mindig bemásolva az előző szövegeket, hogy egységben lehessen látni az addig elkészült versszakokat. És valóban nem árt egy kis szabályosság a versformában, hogy ne legyen túl összevissza...

Mindenesetre le a kalappal minden próbálkozó előtt, mert nem könnyű a feladat!

Bocs, hogy mindig beollózom, de így koherens. Más meg úgysem akar írni sajna
:o(

Fejszéket forgat idefenn a tél
Özevgy hajába szakít a fulladás
Derekamon csak elszakadt kötél
Tart e még tovább e furcsa látomás?

Hideg ajkamon jégcsap nő, magány.
Téli test szíve kásásítja a vért
Arcom sápatag, nem leszek talán
Soha senkinek semmije, semmiért

Még becéz a napfény a fák között,
még körém ül néhány nyári pillanat,
de a rút ősz már belém költözött...
Nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat.

Nem figyellek már házsorok kövén...
A múltunk szögétől fénytelen szemem,
S hogy éljek, mindig megvakulok én.
Nyomot húz a hóba az agg félelem.

Aztán lassan mindent belep a tél,
abroncsként feszül ránk a dermedt világ.
Bent a kutya morog, odakint a szél,
a napok sötétje a húsunkba vág.

S ablakréseken siklik be fagy,
És ablakok zugán akad el a fény.
Nem vagyok, csak én, és már csak te vagy...
Csak a te szobád van, és csak az enyém.

"Nyomot húz a hóba az agg félelem."

Aztán lassan mindent belep a tél,
abroncsként feszül ránk a dermedt világ.
Bent a kutya morog, odakint a szél,
a napok sötétje a húsunkba vág.

Fejszéket forgat idefenn a tél
Özevgy hajába szakít a fulladás
Derekamon csak elszakadt kötél
Tart e még tovább e furcsa látomás?

Hideg ajkamon jégcsap nő, magány.
Téli test szíve kásásítja a vért
Arcom sápatag, nem leszek talán
Soha senkinek semmije, semmiért

Még becéz a napfény a fák között,
még körém ül néhány nyári pillanat,
de a rút ősz már belém költözött...
Nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat.

Nem figyellek már házsorok kövén...
A múltunk szögétől fénytelen szemem,
S hogy éljek, mindig megvakulok én.
Nyomot húz a hóba az agg félelem.

Még becéz a napfény a fák között,
még körém ül néhány nyári pillanat,
de a rút ősz már belém költözött...
Nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat.

Fejszéket forgat idefenn a tél
Özevgy hajába szakít a fulladás
Derekamon csak elszakadt kötél
Tart e még tovább e furcsa látomás?

Mi lenne, ha kötnénk a szótagszámot és a rímképletet? Csak mert impresszió szempontjából leginkábbelőremutató dolog---
5/5 a
5/6 b
5/5 a
5/6 b

De nekem teljesen mindegy... Nem szabályoskodom. Én ennél maradok, és ha valakinek tetszik, annak nagyon örülök.

Hideg ajkamon jégcsap nő, magány.
Téli test szíve kásásítja a vért
Arcom sápatag, nem leszek talán
Soha senkinek semmije, semmiért

S amerre jár, nem lesz már semmi,
csak egy hegy csúcsa kezd feltűnni...
a levegő fogytán van a magasban,
a csöndet zavarja a fuldokló hang.

Nem tudom lehet e , de íme, akkor én indítok egy új verset:

Lelkembe költözik lassan a tél,
szívem már reszket, egyre csak fél.
Hol van a támasz hol van a nyár?
Reszkető lelkem hiába vár?

Nem tudom lehet e kikötéseket tenni, de ha igen, nekem annyi hogy négy soros verszakokban kell írni, így lesz valami formája.
Aztán csak bátran!

(ezt a versszakot is nyugodtan át lehet formálni)

sziasztok!

És ismét csend az oldalon,
megszűnt hát a forgalom?
Ébredjetek népek!
Az egyetlen mit kérek:
írjatok, és szóljatok,
hogy ismét tudjak rólatok!

🙂

Válasz #1258 számú hozzászólásra :

sannáét folytatva, szabadon:

Fehérvári Áron fia,
ifjabb Hámor Gábor, ki a
családi csapáson sírva,
gondolatit lapra írta,
s miután megtépte haját
így adta ki búját-baját,
és kiadta könyvét vele,
így lett péntárcája tele.

(kicsit a hangnem népiesebb jelleget öltött ezen a vonalon :D)

Vagy inkább sose legyen vége! 🙂 Mindenki az éppen utolsóhoz írjon pár sort!
Na jó, tudom, hogy ez nem működne... úgyhogy én támogatom az ötletet, sanna, de ugyanúgy azt is, ha csak itt a fórumon nőne folyamatosan ez a "végtelen történet". 🙂

Szerintem aki indította a témát, az mondja meg, melyik versszak után legyen vége. Majd rakjuk fel a verset egyéb kategóriába, hogy bárki olvashassa, és írjuk végére a szerzőket.
Mit szótok?
🙂

Titusz verziójának végére írva:

És dicsőséges révbe érve
a megváltást az Úrtól kérve,
Csónakodban lágyan ringva.
Sírkövedre ez van írva:

Nyugszik lelked bátor vándor,
itt hunytál el Hámor Nándor.
Sírt utánad bátyád, Áron,
ki szintén elhunyt, Fehérváron.

(nem tudom mennyire épkézláb, de itt van)

Elméd tovább él,
Mert elméd örök!
Újabb útra kél,
vígyázzák őrök.

A két őr: a lélek és a szív.
ki-ki életével áldozott...
hogy ne törjön meg az az ív,
mit az elméd beragyogott.

(Látom ezt a folytatásost verset jól elindítottuk Arnodrével...)

Addig írjátok tovább nyugodtan...

De hol csődöt mond a kar ereje,
Ott győzzön a határtalan elme.
És ha messze a cél a testének,
Legyen szabad útja szellemének.
Szállj csak, soha nem látott tájakra,
Lelj rá mesébe illő társakra,
Valósíts meg minden jót és szépet,
milliónyi túlvilági képet,
és ha szellemed lenyugszik végre,
emeld fel szemeidet az égre,
adj hálát Istenek Istenének,
zengd dicsőségét csodás elmédnek.