Ez a nap is úgy indult, mint a többi, de olykor előfordul, hogy szembetalálkozunk olyasvalakivel, aki emlékeztet valakire, valamire, felidéződnek bennünk régi, már feledésbe merült emlékek. Ez történt Andrással is.
Az utcán meglátott egy hajlott hátú öregembert, fura kalappal a fején, botra támaszkodva lépegetett. Felrémlett neki a múltból egy kép. Nagyon hasonlított a férfi Bozsó bácsira. Ő volt az, aki sok mindenre megtanította, kedvesen pátyolgatta, pedig amíg nem ismerte, félt tőle. Ez is egy tanulság volt számára: ne ítéljen meg senkit elsőre! Főleg ne a külső alapján. Barátok lettek. Eszébe jutott az a bizonyos nyár, amikor először beszélgetett vele…
A park, ahol megismerkedett Bozsó bácsival, kicsiknek, nagyoknak egyaránt kedvenc helye volt. Itt aztán lehetett sétálni, bámészkodni, bújócskázni, kergetőzni. Nyáron a gyerekek is szívesen tekeregtek itt, hisz a fák lombjai megszűrték a nap sugarait, és így kellemesebb volt itt játszani, mint a tűző napon. A park báját a sok fa, virág adta. A kert igazi ékessége egy kis rózsasövény volt. Gyermekként ez tetszett neki a legjobban. A tearózsák édes illata, szépsége elvarázsolta. Sokszor pihent itt, beszívva az illatukat és csak ült, ült elmélázva. Gondolatait időnként madarak trillázása szakította félbe. Igazi álmodozó volt. Talán ezért is nem akadt barátja. Alacsony, vékony, szemüveges fiúcska volt. Ezért sokan csúfolták, pápaszemesnek, cingárnak, csontkollekciónak. A gyerekek tárháza ezen a téren szinte kimeríthetetlen.
Elmosolyodott. Bezzeg most! Ha látnák az akkori játszótársai! Ki gondolta volna a tökmag, sete-suta fiúról, hogy ilyen sudár termetű, tanult férfi lesz belőle. Egyetemre került, amit sikeresen elvégzett. Biológus lett.
Andriska, mert akkor mindenki csak így hívta, a játékokban is gyakran alulmaradt, ilyenkor a társai kinevették. Gyakran szekálták, mert élvezték, hogy ő zokogva elrohan. Még most is a fülébe cseng gúnyos kacagásuk. Ezért aztán sokat pityergett. Ilyenkor elbújt egy – egy bokor mögé, vagy a rózsasövényhez menekült. Itt aztán kedvére sírdogálhatott.
Nagyon szeretett volna valamiben kitűnni, hogy ezzel pajtásai elismerését elérje.
A parkban gyakran láttak egy különös öregembert, aki mindennap kijött, hol üldögélt a nagy platánfa alatt és olvasgatott, hol körbe – körbe sétálgatott, sárkányfejes botjára támaszkodva. Fura kalapját jól a szemébe húzta, így az arcából szinte alig látszott valami. Pipájából füstbokrétákat eregetett, ami kígyózva szállt fel a magasba. A hóna alatt egy salátává lapozott füzetecskét szorongatott, amibe időnként jegyzetelgetett.
Nemcsak ő, hanem pajtásai is tartottak tőle, olyan titokzatosnak, félelmetesnek tűnt. Volt, amikor a többiek gúnyolták az öreget, akkor ő a botját rázta feléjük, azok nevetve elszaladtak. Ő, meg csak ott állt, és nézte, lábai nem akartak mozdulni.
Egy nap aztán kiderült, hogy amit ők gondoltak az idős úrról, az egy cseppet sem volt igaz.
Andriska azon a nyári délután, amikor megismerkedett Bozsó bácsival, épp egy bokor tövében kesergett. Megint gonoszkodtak vele a többiek.
– No, fiúcska! Miért itatod az egereket?
Ő annyira megrémült, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Félve nézett fel, a hang irányába. Az öregember állt ott, akit csúfolni szoktak. Azt gondolta, hogy most aztán kap a fejére a bottal, pedig ő sosem kiabált csúnyaságokat, de nem, kedvesen nézett rá. „ Jé, tud mosolyogni is?” – gondolta magában Andris – „Nem is olyan félelmetes”.
– Hogy hívnak? Minek nevezett el apád – anyád?
– Andriska – hüppögte sírósan.
– Aztán mi az oka ennek a nagy szomorúságnak? Elárulod?
– Maga nem bántja a gyerekeket? – kérdezte most már felbátorodva.
– Én? – és döcögve nevetni kezdett. Honnan szedted ezt a sületlenséget?
– A fiúk… a fiúk mondták – nyögte ki.
– De bizony! Gyerekeket vacsorálok! – és újra kacagni kezdett.
Andriska elgondolkodott egy kicsit, aztán örömmel nyugtázta, hogy csak viccelt az apó.
– A bácsit hogy hívják?- érdeklődött most már megnyugodva.
– Bozsónak.
– De furcsa név! Még sosem hallottam. Bár illik a magához, mert a bácsika is különös, mint a neve.
– Szóval mi az a nagy baj, hogy itt öntözgeted a könnyeiddel a bokrot?
– Á, csak a fiúk! Mindig engem piszkálnak! Azon mulatnak, ha elrontok valamit. Annyira jó lenne ügyesebbnek, okosabbnak lenni! – és újra záporozni kezdtek a könnyei.
– Hát azon könnyen lehet segíteni! Tanulni kell, és kész! Az már igaz, hogy a tudás az nagy kincs. Csak rajtad áll, hogy megszerzed-e, vagy sem. Kitartás, szorgalom kell hozzá. Van olyasmi, mi nagyon érdekel?
– Igen!- vágta rá azonnal. A fák, a virágok, a természet!
– Ez szép. Tudsz-e róluk valamit? Azt láttam, hogy a rózsák nagy kedvenceid.
Andriska elámult. Ezek szerint látta, hogy gyakran rejtőzött a rózsák közé?
– Hát, még nem sok mindent. Az iskolában tanulgatunk róluk.
– Nem tanulgatni kell, hanem tanulni. Sokat olvasni, nem mellesleg a tudásvágyat folyamatosan táplálni kell. Felfedezni, kérdezni, megismerni, kíváncsiskodni, tapasztalni, elmélyülni.
A gyermek szájtátva figyelte.
– Ha akarod, én segíthetek neked. Jól ismerem a növényeket, sok érdekességet olvastam róluk, illetve tapasztaltam, mert megfigyeltem őket. Ezeket, ebbe a füzetbe mind beleírtam. A természet a barátod, de egyben az ellenséged is lehet, ha nem ismered, ha nem jól bánsz vele.
Ó, akkor azért van mindig nála az a füzetecske! Ő mindig azt gondolta, abba írja bele azt, hogy kinek milyen büntetést fog adni, azért, mert csúfolták, és ha egyszer elkapja valamelyik fiút, akkor lesz, ám ne mulass!
– Azt tudod-e, hogy a tearózsa a virágok királynője? Vagy hallottál már a kis herceg rózsájáról? Olvastad már A kis Ida virágai című mesét? Ezekből a történetekből sok mindent megtudhatsz, tanulhatsz belőlük. Aztán nem utolsó sorban ott vannak a növényekkel foglalkozó könyvecskék, no meg persze az én megfigyeléseimet tartalmazó füzet. Ha akarod, bevezetlek ebbe a kincsestárba, kísérj el, megmutatom, hol lakom. Aztán ha van kedved, gyere fel hozzám, nálam akad egy – két könyv, és mesélek neked.
Így aztán Andriska naponta benézett Bozsó bácsihoz, ismerkedett a természet csodáival. A meséken keresztül az apó segítségével sok ismeretre tett szert. Megkönnyezte a kis herceg történetét. Bizony az ember sokszor az emberek közt is egyedül lehet.
Kézen fogva sétálgattak a parkban, hallgatta Bozsó bácsi okosságait a virágokról, fákról. Beszélt neki mulatságos és furcsa nevű növényekről. Gólyaorr, lonc, végzetfa, történelmi rózsa, papsajt, malacfű, vérhozófű, kockásliliom, dercevirág. Olyan élvezetesen tudott mesélni, hogy Andriska itta a szavait, és szinte észrevétlenül, de egyre gyarapodott a tudása. Azt is megtudta, melyik gyógynövénnyel mit lehet orvosolni.
A társai persze gúnyolták azért, hogy az öregemberrel tölti az idejét, de most őt ez nem zavarta, fittyet hányt rájuk. Aztán amikor az iskolában élővilág órán remekelt, abbahagyták a gúnyolását.
Telt – múlt az idő, beköszöntött az ősz. Pompás színeket öltött a park. A nap már sápadtabban, gyengébben sütött, és a sötétség egyre hamarabb legyőzte a napot. Hűvösebb lett, de ők ketten rendíthetetlenül rótták napi köreiket, felfedezve újabb és újabb csodákat.
Bozsó bácsi azt is gyakran hajtogatta, hogy ő bizony nem szed orvosságot, hisz a gyógynövények segítenek a bajban.
Nem kell ide pirula!
Bozsó bácsi megoldja!
Ezt mondogatta, ha köhögött. Ilyenkor aztán különböző füvekből teát főzött. Amíg a teáskanna a tűzhelyen duruzsolt, addig is beszélgettek, majd elkortyolgatták a finom italt. Milyen kellemes, meghitt pillanatok voltak ezek! Most így, visszaemlékezve is melegséget érzett a szívében.
Sajnos, aztán eljött az az idő, amikor már a gyógynövények sem segítettek Bozsó bácsi makacs köhögésén.
Hazaért. Feltett egy teának valót, ezzel is emlékezve gyermekkora teázásaira az apóval. Észre sem vette, hogy szeméből kicsordultak a könnyek. Hálával gondolt tanítójára. Mennyi mindent köszönhetett a „növények tudorának”!
Örült annak, hogy sokat tanulhatott ettől a tapasztalt embertől. Tudta, hogy igazi csoda volt az ő barátságuk.
Elővette a szekrényből a sétabotot, a füzetecskét, amit az apóka ráhagyott. Megsimogatta a sárkányfejet, és látta maga előtt a régi parkot, Bozsó bácsit, és a rózsasövényt. Szinte érezte a rózsák édes illatát. Azokra a boldog pillanatokra gondolt, amit együtt töltöttek.
Lassan kortyolgatni kezdte a forró teáját.
16 hozzászólás
Szia! Megható történet egy kisfiú és egy sokat tudó öregember barátságáról. Milyen mélyen leülepednek ezek az emlékek! A főszereplőt is elkísérték egész életén keresztül. Felnőtteknek szóló mese ez, felemeli azt, aki olvassa! A szépen fogalmazott leírások, a párbeszédek, és a szellős tagolás nagyon élvezhetővé, olvasmányossá teszi! Üdvözlettel: én
Szia!
A számláló szerint Te vagy a 13. aki elolvasta ezt a történetet- ez a szerencseszámon és láss csudát, értékelted is tizenharmadikként 🙂
Köszönöm a véleményed. Gyakran hordozunk régi emlékeket, amik aztán egyszercsak előtörnek belőlünk. Nekem is voltak az életemben meghatározó felnőttek, akik nyomot hagytak bennem. Persze gyerekek is. Lám, sokszor nem is gondoljuk egy- egy tettünk, mondatunk mit hagy a másikban.
Örülök, hogy nálam jártál! Üdv hundido
Szia 🙂
Kellemes emlékeket idézett fel bennem ez a kis történet.
Úgy gondolom a felnőtteknek szóló mese is kincset ér.
Számomra a te írásod is ilyen 🙂
Nagyon tetszett, szívet melengető 🙂
Szeretettel olvastalak: Zsu
kedves Zsu!
Köszönöm a véleményed és az értékelést! üdv hundido
Kedves Hundido!
Bárcsak sok Bozsó bácsi lenne! "Mikor a tanuló készen áll, megjelenik a tanító"- így szól a mondás, és a történeted is ezt juttatta eszembe. Az biztos, András életében mély nyomot hagyott ennek az embernek a személye.
Bennem is, örülök, hogy megírtad!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Hát igen! remélem akadnak még mai is ilyen Bozsó bácsik! "A tanítók csak az ajtót nyitják ki, belépned neked kell" tartja egy kínai mondás. Feladatunk utat mutatni, ajtókat nyitogatni. üdv hundido
Kedves Katalin!
Olyan szép, köszönöm, mert tele van hálával, és a hála egy csodálatos kincs.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves eferesz!
Köszönöm a véleményed és az értékelést! A hála is kincs, de adni! az pláne!
üdv hundido
Szia hundido!
Jókor volt, jó helyen András, hogy összehozta a sors Bozsó bácsival. Olykor nem tudhatjuk, mekkora jelentőséggel bír egy-egy találkozás az életünkben. Nagyon jó volt olvasni a történetedet.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Valóban egy- egy találkozás megváltoztathatja az életünket. András sorsa is Bozsó bácsival való megismerkedésével vett egy kanyart- kellenek ilyen segítő kezek!
Üdv hundido
Kedves hundido!
Bar csak tobb ilyen Bozso bacsi lenne. Egy gye'reknek eletre szolo elmeny egy ilyen tanitas. Nekem is volt hasonlo, amikor az idosebbek meseltek regi elmenyeikbol, amit tatott szajjal hallgattunk.
Szivesen hallgattam ill olvastam a hasznos tortenetedet.
Szeretettel gratulalok. Ica
Szia!
Hát igen! remélem akadnak még mai is ilyen "Bozsó bácsik! " Szerencséje van annak, akit ilyen jólelkű emberrel hoz össze a sors. Üdv hundido
Kedves Hundido!
Én először mesének olvastam /mert meséket szoktál írni/, aztán néztem meg, hogy novellának tetted fel. 🙂
Nos, akár igaz mesének is megállná a helyét, de novellának is kedves, mert mint a meséidből, itt is a szeretet és a jóakarat melege árad a történetből.
Jó, hogy kinyitottad a gyerekkor mesebeli kertjének a kapuját, élmény volt veled sétálni benne.
Judit
Szia!
Lehet, hogy inkább mese? Túlzás a novella? igazából, mindegy, ha megérintett. 🙂 Köszi, hogy elolvastad! üdv hundido
Szia hundido! 🙂
Megszerettem Bozsó bácsit. Már a történet elején éreztem, hogy nagyszerű ember ő. 🙂
Építőleg hatnak rám írásaid, szeretek foglalatoskodni velük, mert úgy érzem, hogy én is jobbá válok tisztaságuktól.
Köszönöm az újabb élményt! Örülök, hogy kifogyhatatlan vagy! 🙂
Maradj is ilyen! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Örülök a véleményednek, nekem sokat jelent. Természetesen a segítséged, terelgetéseid is. 🙂 Tudod, kellenek a " Márton, Miksa apók, Bozsó bácsik". Nélkülük, mennyivel szegényebbek lennénk! üdv hundido