– Fantasztikus hírem van – toppant be reggel Marie Pamelához.
– Vége a szobafogságnak? – vágta rá örömmel Pamela – ugye eltaláltam?
– Nem… Azt mondta Adélaide, hogy meglátja hogy alakul ma, ha még mindig nem tágít ez a siserahad, akkor holnapra kitalál valamit. Ma még szobafogság… – Pamela elszomorodott.
– Akkor mégis mi az a fantasztikus hír?
– Emma jelentkezett tegnap. Munkát talált egy utazási irodánál, nagyon jól érzi magát. Azt mondta, hogy hamarosan meglátogat bennünket. Hát nem fantasztikus.
– De, remek. Tényleg örülök, remélem sikerül megtalálnia helyét a világban…
– Biztos vagyok benne, megvan benne minden igyekezet, annyira próbált itt is mindenben helytállni. Veled mi van, nem bírod a bezártságot? – kérdezte aggódva Marie. Gondterheltnek látta Pamelát.
– Remekül vagyok, de most már halljam a titkodat! – mondta Pamela, miközben csak csipegette az ételt. Az este is alig evett pár falatot, de nem volt gond, mert Tom mindent felfalt, az ő részét is. Sokat dolgozott, meg is éhezett, el is fáradt, s itt aludt nála. Erről nem akar Marienak beszélni, pedig folyton ezen jár az esze. Egész éjszaka Tom karjaiban… nem tudott elaludni, nem is akart. Nem tudott betelni azzal, hogy Tom ott szuszog mellette, hallgatta a lélegzetét, és számára eddig ismeretlen boldogság járta át minden porcikáját. Aztán hajnalban felkelt, felöltözött, visszajött hozzá, forró csókot lehelt a homlokára, s azt suttogta: – Aludj még szívem! – Már indulni akart, amikor ő felé nyújtotta a kezét. Tom megragadta mindkét kezével, leguggolt hozzá, majd csókokkal halmozta el. Azután nézték egymást. Szó nélkül, némán. Pamela tudta, hogy Tom ugyanarra gondol, amire ő. Olvasott a szeméből. Ragyogott a fekete szempár, s valahol a mélyén könny csillogott. Neki is feltörni kívánkoztak a könnyek, de megálltak valahol félúton. Bizonyára Tom is látta, ahogyan ő Tom szemében. Sokáig nézték így egymást, azt hitte, egy örökkévalóság ez a pillanat. Utólag kiderült, valójában csak pár perc volt csupán. Végül Pamela szólalt meg, alig hallhatóan suttogta: – Köszönöm, hogy rám találtál! – Tom ugyanolyan halkan súgta: – Köszönöm, hogy rád találhattam! – Akkor megszorította a kezét. Pamela úgy olvasott a szemében, mint a nyitott könyvben. Azt látta benne: – Majd jövök! Akár tűzön vízen át, de jövök hozzád!… Aztán elment. Ahogy becsapódott az ajtó utána, Pamelának eleredtek a könnyei. Ő nem érezte, hogy sír, nem zokogott, csak folytak a könnyei, s most ez olyan jó érzéssel töltötte el. Úgy érezte, hogy lemossa róla minden bűnét, amit eddig vétett, megtisztul a lelke. Sokáig folytak a könnyei, és egyre jobban megkönnyebbült, tisztának, könnyűnek érezte magát. Aztán hirtelen elapadt… Jó lett volna, ha itt van mellette Tom, mégsem szomorkodott. Tudta, amint teheti jönni fog. Majd ha összeházasodnak, akkor talán minden másként lesz…
Egészen a gondolataiba merült, csak arra lett figyelmes, amikor Marie megkérdezte:
– Hé, figyelsz te egyáltalán? – persze, hogy figyel, hogyne figyelne, s próbálta magát visszazökkenteni a jelenbe – No halljam, mi a baj? Látom, hogy nem vagy itt.
– Semmi bajom, no, mesélj Marie! – biztatta Pamela.
– Hát, aztán összetalálkoztunk egyszer ott lenn az istállóknál, amikor jöttem felfelé dolgozni, ő viszont éppen lovaglásból tartott felfelé. Aztán együtt jöttünk s elbeszélgettünk.
– Kivel?
– Mondtam én, hogy nem figyeltél. Most büntiből nem is mesélem el.
– Ne Marie, bocsáss meg, tényleg elkalandoztam. Anya naplója jár a fejemben, tegnap egész délután bőgtem. – hát ez is igaz volt, valamivel ki kell magyaráznia magát.
– Napló is volt a ládikában? Ezt nem is mondtad.
– Tényleg nem. Magam is féltem tőle, aztán végig bőgtem. Búcsúsorok apától… aztán, talán ezerszer is leírta anya, hogy azt szeretné, ha boldog lennék. Akkor menne nyugodtan ő is a másvilágra. Az az érzésem, tudta, hogy nem vagyok boldog. Egy év sem telt el, s követte apát… Biztos vagyok benne, hogy ők irányítottak onnan fentről, hogy idejöjjek, tudták, hogy itt találom meg a boldogságom.
– Pamela, ez remek érzés, ennek örülnöd kell. Ha téged boldognak látnak, ők is boldogok lesznek.
– Ezt mondta Tom is a sírnál… Sőt, az ő szülei sírjánál, olyan kedves volt tőle, amikor azt mondta: „Tudják meg, hogy a fiuk nagyon boldog!”. Ez olyan szép volt, hogy ezzel vigasztalta a szüleit. – Marie megértette. Nagyon frissek még ezek az élmények Pamelában, nem fogja erőltetni a maga titkát… Majd, lesz még rá biztosan alkalom. Most már úgyis mennie kell…
Pamela újra magára maradt. Bekapcsolta a televíziót, aztán kezébe vette a fotót, amin Tom az este felfedezte magát. Apa fényképezte őt a templomban, amikor bérmálkozó volt. Tom is akkor bérmálkozott, s ott van egy fotón, egészen közel hozzá. Azt mondta, akkor volt nyolcadikos. S tényleg, őt bámulja ott is a templomban, de tényleg, őt nézi… Hihetetlen, Tom már akkor beleszeretett, ez egészen hihetetlen. Aztán hirtelen a tévére pillantott, s rácsodálkozott. Mi ez? Hiszen ez a Pszichotanya! Reklámfilm. „Egyénre szabott terápiák, biztos siker!”… Nahát, ezt látta ő otthon az ágyából egyszer alkoholmámoros fejjel. Most emlékszik rá tisztán… akkor is olyan ismerősnek tűnt neki a hely… vajon gyerekkorából rémlett neki ismerősnek? Szóval tévében is látta.
Most már végképp nem ért semmit, honnan volt neki ismerős az épület? Vagy honnan volt ismerős amikor ide érkezett?… Ezt most már sehogyan sem érti… minden, de minden úgy összekuszálódott… Talán Margot is a reklámot látta, s annak alapján küldte őt ide? Egyre jobban összezavarodott. Olyan volt ez most neki, mintha a ragyogó kék eget látná, tele véraláfutásokkal, ami aztán egyre borongósabbra váltott… Nem világosabb, egyre sötétebb lett minden… Nem, ezt ő nem érti, nem bírja tovább. Úgy érezte megfullad… Ki kell innen törnie… s már indult is. Nem törődött semmivel, futott végig a folyosón, aztán le a lépcsőn, s ott bele ütközött Tomba.
– Te, hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten Tom. Megszólalni sem tudott, csak a karjaiba vetette magát. Fojtogatta a sírás. Tom a karjaiban vitte vissza a szobába. Ott már nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Ne menj el, ne hagyj itt kérlek! – zokogta – Nem értem, most már semmit sem értek. Ha dolgozhatnék, az talán segítene…
– No, nyugodj meg, most én is itt maradok veled, majd csak estefelé megyek etetni az állatokat. No, ne sírj édes. Azért jöttem, hogy megkérdezzem mit hozzak ebédre: töltött paprikát, vagy töltött padlizsánt. Melyiket szereted jobban?
– Nem vagyok éhes, hozz azt, amit te szeretsz, majd megeszed! Jó, hogy velem maradsz délután, no eredj, igyekezz vissza! – biztatta Tomot.
Aztán asztalhoz ültek. Pamela mesélt a zűrzavaros, kavargó érzéseiről, azt mondta szeretne lovagolni, vágtázni, hogy kivigye belőle a szél ezeket a kusza érzelmeket, amiket nem ért, s mégsem hagyják nyugodni. Alig vette észre, hogy közben Tom nemcsak a maga, hanem az ő szájába is rakja a falatokat, s mire végeztek az utolsó morzsával is, akkorra Pamela is megnyugodott. Éppen azt kezdte mesélni, hogy Marie el akart mondani neki valamit, valakivel találkozhatott, de észrevette, hogy az ő gondolatai másutt járnak s most biztosan megbántódott. Annyira sajnálja, de annyi új inger érte mostanában, hogy nem tudja feldolgozni, és nem tud másokra sem figyelni… majd ha már mehet dolgozni, biztosan másként lesz.
– Egészen biztos! – nyugtatta Tom – Egyébként van egy új srác a kórházban. Fiatal orvos. Ide jelentkezett, mert elege lett Párizsból, itt dolgozik. Tudod, te is láttad már, amikor vártuk a múltkor, hogy visszahozzák a lovakat, hát ő is köztük volt. Jóképű fickó, s vele láttam a múltkor Marit jönni fel az istállóktól. Csak nem egymásra találtak?
– No, majd legközelebb kiszedem Marieból. Azt mondod jóképű a srác?
– Aha, szerintem nagyon jól összeillenek!…
– Te, te kerítő!
– Nem én hoztam össze őket. Egymásra találnak ők maguktól is. Marie remek lány, csupa szív, jótétlélek, Maxime is, azt hiszem, bár őt túlságosan még nem ismerem. Ha megérdemlik egymást, akkor egymásra is találnak bizonyára.
– Én megérdemellek téged, Tom?.. Én nem vagyok olyan jótétlélek mint Marie…
– Pedig az vagy, csak te még nem tudsz róla… de nekem elhiheted! – nyugtázta Tom széles mosollyal.
10 hozzászólás
Kedves és még mindig lebilincselő, imádom az ilyen témájú kisregényeket, már most gratulálok 🙂
Kíváncsian várom a folytatást:)
szeretettel: Zsu
Köszönöm szépen, igazán aranyos vagy Zsu.
Egy másik portálon, azt kérdezték tőlem, hogy tervezek-e újabb regényt?
Pedig hát még ennek is messze van a vége… (vagy már nem is annyira, éppen a felénél tartunk). Holnap érkezik a folytatás (remélhetőleg):)
Sok szeretettel!
Ida
Igen, igen!
Én is hiszem, hogy jó regényt készítesz, aki kinyitja, majd nem is tudja letenni. Jól irányítod a fordulatokat.
Milyen hosszúra tervezed?
Szeretettel: Kat
Drága Katám, örülök, hogy jónak találod.
Összesen 46 fejezetből áll.
Készen van már, de csiszolgatom még állandóan, s látod még mindig akad benne hiba.
Tulajdonképpen ezért jó, ha lektor átnézi, mert az író könnyen átsiklik a maga hibái felett, viszont, aki először olvassa könnyebben észreveszi azokat.
Köszönettel!
Ida
Iduskám!
Mindenki hibázik, aki ír. S akár hányszor el is olvassa az illető, a saját elütéseit, hibáin sokszor átsiklik. Én kicsit magammal is gúnyolódva az szoktam mondani, hogy más hibáját mindenki hamarabb észreveszi, mint a sajátját!
Ezért nem esünk kétségbe, mert sok nagyon jó nyomdákban előállított kötetben – még ha lektorálták is, lehet hibákat találni.
Persze, mégis az a helyes, ha saját magunk kigyomláljuk a hibákat, ahogyan írtad.
Puszillak: Kata
Köszönöm a biztató szavakat, drága Kata.
A gyomlálást természetesen folytatom…
Én is puszillak,
Ida
Kedves Ida!
Szépen alakulnak a szerelmi szálak!
Gratulálok szeretettel: Ica
Elismerő szavaid sokat jelentenek nekem, drága Ica.
Köszönöm szépen.
Ölelésem!
Ida
Kedves Ida!
Bár a sírás általában valamilyen szomorú eseményhez, rossz érzéshez, félelemhez köthető, vannak esetek, amikor sírni jó. Mintha minden egyes könnycseppel a bennünk lévő feszültség távozna a testünkből. Mintha a sírás nem volna más, mint feloldozás bűneink alól, megkönnyebbülés és újjászületés. Hát Pamela a szobafogságban alaposan újjászületett.
Judit
Kedves Judit!
Egyetértek!:)
Ida