Nem minden gyilkosság bűn. Van boldogságot hozó is. Van olyan gyilkosság, amit nem lehet büntetni. Aminek örülni kell, ami feloldoz, ami megszabadít, ami békét hoz, megnyugvást ad. Van olyan gyilkosság, ami után az élet kezdődik. Az öngyilkosság pont ilyen…
Felfelé egy hosszú lépcső vezetett, végén egy hosszú folyosóval. Amerre csak szem ellátott minden fehérben pompázott. Néha egy-egy színes fénycsóva megtörte a fehérséget. A folyosó végén egy hatalmas ajtó várakozott. Soha nem járt még erre senki. Nem lehetett tudni mi rejtőzik az ajtó mögött. Egyszer csak lépések hallatszottak. Szinte hallani lehetett, mikor melyik lépcsőfokra lépnek. Egyre erősödött zaj, egyre közeledett. Az ajtóhoz érve Melánia lépett be a szobába. A terem közepén egy asztal állt. Vakítóan fehér falak fogadták, csakúgy, mint kint. Minden olyan tiszta és csendes volt. Nem önszántából jött ide, nem szerette a világosságot, nem volt otthonos számára ez a hely, égette a szemét a fény és túl nagy volt a tér. Melánia a végtelenségig elkeseredett és romlott nő volt. Amolyan sötétség angyala. Nem voltak barátai, mindenkit elüldözött maga mellől. Nem ismerte a szeretetet, sosem szeretett senkit. Ha volt valaha, aki szerette, azt sem vette észre. Erőltetett és hanyag léptekkel odasétált az asztal mellé és megállt. Lesütötte a szemét és várt. Nem éppen a kedvenc időtöltése volt, mert türelmetlen jelleme ezzel nem volt kibékülve. Már kezdte ébresztgetni a gondolatot, hogy távozik, amikor nyílott az ajtó. Amadil széles mosollyal és egy csomaggal az ölében megjelent. Szikrázott a lány a boldogságtól. Gyengén kipirult arca, tengerkék szemei, szívet melengető tekintete bárkinek megédesítették egyetlen percét. Izgatottan vágtázott az asztal másik oldalához. Letette a csomagot az asztalra, óvatosan és gyengéden. Finom anyagú, puha kendő volt a csomagolás. Elkezdte szépen kibontani, de itt-ott már kikandikált egy-egy kis szőke hajszál. Halk szuszogás törte meg a terem csendjét. Egy bájos, halvány rózsaszín arcú kisgyermek feküdt a kendő meleg ölelésében. Amadil kedvesen és szeretettel nézte a törékeny teremtést. Melánia arca komorrá és keménnyé vált. Semmi kedve nem volt egy gyerekkel bíbelődni, ahhoz pedig, hogy mindezt Amadillal tegye még kevésbé. Mindketten tudták, hogy nekik kell felnevelni, az ő kezükben van ennek a porontynak a sorsa. Tőlük függ, milyen ember válik majd belőle. Melánia undorral fordult a csecsemő felé. Az újszülött ragyogását beárnyékolta a nő sötétsége, kezét felé tartotta és fátyolként ereszkedett rá a füstszerű légtömeg. Félelmetes volt és kétségbeejtő. Hirtelen a falak elsötétültek, Amadil lába földbe gyökerezett. Melánia felemelte a kisgyermeket szemmagasságig és oldalra biccentette a fejét, majd keserűen mosolygott. A kisgyermek homlokán egy halvány folt jelent meg, mint egy jelzés. Még nem is sejtette az a kis csöppség, hogy mi vár rá. Melánia elindult az ajtó felé, kezében az áldozattal. Kinyitotta az ajtót és elsétált. Ekkora már a fehér falaknak nyoma sem volt, sem a teremben, sem a folyosón, sem a lépcsőn. Mindenütt sötétség uralkodott és bűz terjengett. Ahogy Melánia távolodott a bénító érzés Amadil lábaiban kezdett megszűnni. Már lehetetlenség lett volna utolérnie. Egyébként sem tudta hová vihette, csak a szándékairól volt sejtése. A lány csak állt és bámulta a fekete falakat. Villámcsapásszerűen fény keletkezett. Fáklyák gyulladtak ki a falakon. Ezek voltak Amadil reménységei, ezek segítségével talált el az ajtóig. Ez a lány mindig megtalálta a kivezető utat minden sötétségből, minden fertőből. Amadil kilépett az ajtón, de nem csukta be maga után, szerette volna, ha minden ezután erre járónak is lenne fény a sötétségben, ami segítene, mert tudta, hogy fognak még ide jönni mások is, sőt azt is tudta, hogy egyszer még ő maga is visszatér a fényes sötétségbe…
2 hozzászólás
Tetszik, még nem tudom, mi fog kisülni belőle. minden esetre az első bekezdésben megfogalmazott gondolat (nem minden öngyilkosság bűn, stb.) nálam így, hogy nem tudom ki mondja, az egyik szereplő-e, vagy az író, esetleg a mesélő -narrátor- (az író nevében) kicsit a levegőben lóg. Az "írótól" túl meredek állásfoglalás valami mellett, amiről nagyon sokan mást gondolnak, a narrátortól is, bár ő szabadabb, mint a történet írója, de mégis csak annak szócsöve. Valamelyik szeplőről kiderülhet később (vagy nem derül ki????) – hogy ezek az ő gondolatai, mert mit tudom én, ezért vagy azért, majd a történet adja. Nos igen, a szereplő mondhatja. A ő szájába azt ad az ember, amit akar…:) Üdv: én
Még én sem tudom mi fog kisülni belőle 😀 Viszont a végére mindenkinek össze fog állni a kép, hogy milyen is egy "jó öngyilkosság". 🙂 Igen, ezt én is tudom, hogy kicsit meredek, de reménykedem benne, hogy ezzel senkit nem fogok elijeszteni. Örülök, hogy elolvastad! 🙂
Üdv: Délibáb