Nyár volt. Nem különösebben emlékezetes nyár. Dolgaim, úgy általában rosszul alakultak, s a nagyvárosba tévedtem, mert utam arra vitt. A cipőüzletben kevesen voltak. Leszegett fejjel, bámészkodva lődörgött a pénzköltés eltökélt szándékával betévedő, divatos, vagy épp olcsó lábbeli után kutatva. Én csak kísértem valakit. Untam magam, céltalanul figyeltem a vásárlókat. Odakint forróság, bent száraz hűvös. Sok minden jár ilyenkor az ember fejében. A helyszínnel, a pillanattal nem kapcsolódó kósza, vagy inkább kusza gondolatok életről, halálról, távoli helyszínekről, s tovatűnt illúziókról. Az ilyen percek különösen alkalmasak a merengésre, a lelki kalandozásokra, az önsajnálatra. Így hát, miközben úgy tettem, mintha válogatnék, gondolataimba feledkeztem. Emlékfoszlányok ölelkeztek, mosódtak el, tettek bizakodóvá, majd löktek újra a mélybe, hogy aztán ismét magamhoz térítsenek. Néha egy-egy hangosabb szó, külső zaj, vagy az ilyen helyeken elvárt test nélküli zene dinamikusabb másodpercei rántottak vissza a valóságba, lerombolván azt az érzelmeimmel gazdagon átfestett felépítményt, melyet addigra memóriám apró darabkáiból teremtettem.
Messze kalandoztam ismét, mikor megláttam a lányt. Ránéztem, s a valóságba visszazökkenve emlékeztem: néhány pillanattal azelőtt érkezett ide, hogy én beléptem. Időben és térben összezsúfolódott, életunt gondolataim lassan olvadozni kezdtek. Gyönyörű volt, s fiatal. Óvatosan, szemérmesen fürkésztem. Nem akartam, hogy észrevegye. Magamnak szántam ezt az élményt, kizárólag magamnak. A finom kis nyári ruha csak ímmel-ámmal takarta szép, napbarnított combjait. Karcsú női cipők között keresgélt, szemeivel a polcok sűrűjében kutatott, s egyszer csak rám tekintett. Összenéztünk. Felém mosolygott. Meg sem lepődtem ezen, hisz ugyanabban a pillanatban rájöttem, rég észrevette érdeklődésemet. Valami ősi, női titok bujkált kacér-kék szemeiben. Ténferegni kezdtem zavartan. Ide-oda lépkedtem, kínosan vigyázva arra, hogy látványát lehetőleg semmi se takarja. Cipőállványok között járkáltam fel, s alá. Tekintetem körbejárt, de mindig rajta állapodott meg. Leült egy székre, s próbált. Hosszasan. Egy pár piros tűsarkúval babrált. Huncut mosoly csillogott lágyan ívelt, tengerkék szemében, s pillantásaim néha viszonozta. Ismeretlenül is ismert. Tudta, bármi is voltam addig, most az vagyok, mint annyi más férfi, mikor kénytelen a szemeibe nézni. Megbabonázott. Sürgető kétség, kényszeres tettvágy kezdett kínozni. Mit tehetnék, hisz hamarosan elmegy, s valószínűleg soha többé nem látom. Megszólítani? Most?
A lány felállt, s egy nagy tükör elé lépett. Oldalt álltam tőle néhány lépésnyire mikor rám pillantott, s váratlanul megszólalt.
– Nem tudom eldönteni, melyiket válasszam. – hangja természetesen, tisztán csengett, s közben a próbatükör előtt állva jobb lábára egy csinos, fekete cipőt egyensúlyozott.
– Válaszd a pirosat! – vetettem oda kissé meglepődve, de azért határozottan.
– Én is arra gondoltam. – mondta nevetve, miközben a tükör bűvöletéből végre felém fordult. – Az jobb lesz. – tette hozzá.
Ekkor bal kezét, benne az egyik cipővel lazán maga mellé eresztette, majd fejét kissé előrebiccentve hosszasan rám meredt.
Néhány másodpercig szemben álltunk egymással. Sötét, hosszú haja meztelen, kreol vállára borult ott, ahol azt könnyű, pántos ruhája nem fedte. Szemei kéken nevettek. Csinos arcán az életöröm, a légnemű fiatalság feleselt. Lágy vonalait láttatni engedte az anyag, mely testét burkolta. Kerek csípőjét, mint kispárnát, finom mozdulattal enyhén oldalra billentette. Tartása játékosságot, pajkosságot sugallt, ugyanakkor intelligens gyengédséget, s választékos modort sejtetett. Lénye egyszerre volt kihívó és mértékletes. Démoni kettősség, angyali ártatlanság lengte körül. Kedves ördög volt, csábító, buja tündér. Hirtelen arra gondoltam, ismerem. Talán valaki a múltból, a múltamból – merengtem. Ekkor azonban megfordult, s egy karcsú, elegáns mozdulat után, szája szegletében ábrándos mosollyal az iménti szék irányába indult.
Csodálatos, igézett kábulatban telt ez a néhány másodperc, s tudtam, ennyi volt. Nincs több és nem lehet tovább. E varázslat csak egyszer, ott és akkor jöhetett létre. A jelenség éteri, földi térben nem állandósulhat. Lényege megfoghatatlan, örökkévaló és a test számára soha el nem érhető. Lényegtelen volt már, vajon ismerem-e, vagy sem.
Minden, amit nő jelenthet egy férfi számára, hirtelen ott volt. Gyengédség, csipetnyi kellem, báj, s erotika. Vonzó, illatos, tiszta értelem. Szűziesség és a végtelennel dacoló, harcos anyai ösztön. A „nő” nyilvánult meg előttem, ki fiatalsága, s szépsége biztos tudatában, büszkén vállalja teljes valóját, s ki ettől, vagy talán épp ezért mégis oly kiszolgáltatott, oly esendő. A hitvesi állhatatosság, a hangos feltételek nélküli szeretet, s a törékeny hűség volt egyszerre ott az a lány. Fedhetetlen, érinthetetlen, s elillanó. Arcának, végtagjainak pici mozdulatai, melleinek alig észrevehető rezdülése, a megfejthetetlen „örök nő” gesztusai voltak, apró, kimondhatatlan jelek, üzenetek valakinek, aki jelen van, ám valójában még sincs ott. Üzenetek a „férfinak”, az állandónak, annak, aki régtől fogva védelmezi őt, aki hajlékot nyújt, aki megküzd érte. Valami nagyon ősi, nagyon mítikus ébredt fel közöttünk akkor, melynek főszereplői nem mi voltunk. Nem. Nem személyemnek szólt tehát a mosoly, a pillanatnyi kitárulkozás, a kék szemek gyöngéd játéka, hanem egy másik, magasabb jelenlétnek, amely ott, számára általam manifesztálódott.
Megértettem mindezt, s hálás voltam. Lassan feleszméltem. Súlyos, üres másodpercek következtek. Kivel jöttem, választott, menni készült. Sietnem kellett. Szomjazó lélekkel hangoltam vissza gondolataimat, állítottam át érzékszerveimet a valóság sivár síkjára, s kifelé indultam az üzletből. A lány már a pénztárnál állt, kezében a piros pár tűsarkúval. Fizetett éppen. Odasandítottam, de pillantásával nem felelt. Próbáltam húzni az időt, mert látni akartam még. Erejét éreztem akkor a jelennek és sajnáltam azt, hogy ami töredékpillanatokkal azelőtt megtörtént, visszavonhatatlanul elmúlt. Ilyen tehát megtapasztalni valami igazit, ékszert látni hamis gyöngyök között, az ősit, a forrást ízlelni kényszeredett gesztusok idején – gondoltam.
De most ennyi, s ez talán így helyes. Tudtam, hogy őt is, s vele együtt mindent, mit az imént jelentett nekem, elnyeli majd a világ és ott, a cipőüzlet ajtaján túl beleolvadunk megint abba, miből nincs végül szabadulás. A bent varázsa itt kint érvényét veszti. Azt, amit ott a pillanat megadott, az állandótól már nem kaphatnám vissza.
A fotocellás ajtónál ismét hátranéztem, de ő sehol sem volt. Tétován léptem ki. Minden csoda megtört. Odakint tolongás, lárma, hétköznap. Porszagú forróság ölelt körbe hirtelen. A benti hűvös kánikulába fulladt. A kinti verőfény szúrta a szemem, s kijózanított. Az autók irányába indultunk, s a lányt soha többé nem láttam.
8 hozzászólás
Üdvözletem, István!
Hálás szívvel olvastam ezt az írást, és annyi mindent találtam benne, hogy bár két marokkal kapkodom, el ne vesszen, de csurog ki erre is, arra is, oly bőségesen árad. Azt hiszem, mindeddig csak esszéket volt szerencsém olvasni tőled, ez az első novellád, amellyel találkoztam, bár a tárgyaló-, elemző részeknél megszólaltak bennem korábban olvasott esszéid, oly összetéveszthetetlen a hang, a dialektus. Nagyszerű írás, pillanattöredékek, amelyekben az ember szinte elragadtatik, nemcsak tapasztal, de fölismer, megért, átváltozik, valósággá válik, önmaga fölé emelkedik, kiteljesedik.
A lopott pillantások és leleplezett tekintetek mindenféle felhangot kapnak az általános fogadtatás által; ezt a megközelítést, azt hiszem, kevesen vették még észbe. Örülök, hogy te megtetted és tolmácsoltad.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Zsarátnok !
Par perces, pillanatos történeted, olyan szinten kibontva, hogy végig lekötötte figyelmemet, lenyűgözött.
Fürödtem a nőiesség varázsában.
Köszönöm!
Kedves István! Írásod megerősített abban, amit már régóta tudni vélek: A NŐ-t, mi férfiak teremtjük magunknak! A színes képzelet, melyet Ady így fejez ki. "Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre."
Bizony így megy ez! Üdvözlettel: én
Kedves Edit, Laca és Bödön!
Remélem megbocsájtjátok nekem, ha nem külön-külön reagálok bejegyzéseitekre, hanem egyszerűen csak megköszönöm mindazt, amit leírtatok. Hálás vagyok tehát, mert olvastátok és véleménnyel illettétek ezt a kis novellát.
Üdv: István
Kedves István!
Elbűvöltél a novelláddal, megragadtad a pillanat varázsát, amit rendkívüli módon sikerült megörökítened, habár tisztában voltál vele, hogy elszáll a varázs az adott pillanattal együtt. Nekem nagyon tetszett ez az írásod.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves Ida!
Szeretettel olvastam hozzászólásodat. Köszönöm.
Üdv: István
Kedves István!
Minden pillanat csak egyszer adatik meg az életben, olyan ez, mint a halhatatlanság.
🙂
)
Örömmel olvastam nagyszerű novelládat.
Szeretettel: Szabolcs
Köszönöm szépen, Szabolcs. 🙂