Csak amikor elmegyek az idő mellett, ballagok a néptelen utcán, és kitörik a bokám, akkor ömlik ki az aszfaltra a sok kérdőjel és pont. Fókuszálok egy pontra, egy egyenesre, ami nem is létezik, próbálom odaképzelni a szavaimat, elmondani magamnak, az embereknek, akárkinek, aki a fejemben meghallgat. Suttogok és szinte sírok.
A járda feltúrt, összefoltozott, csakúgy, mint én. Mi változott, mi változik? Nem tudom. Semmi és minden. A lépéseim, azok mások, meg a házak és a kocsik. De mindegy is, mert tudom, sosem fogok az út végére érni.
Ebben a világban soha senki nem fogja meglátni azt a vonalat igazán az út végén, nem lehet.
Nincs más, csak a velem vándorló felhők, minden szempillarebbenés arra figyelmeztet, telik az idő, telik valami, irányba fordítanak engem is a napszakok. Nincs fókusz már, csak köd, mert a könnyektől nem látok rendesen.
Hát nem csodás egyszerre lenni, lépni és létezni ebben az ordenary life-ban, aztán meg kilépni belőle, vagyis átfordulni magamba, aztán onnan is kilépni, a színek, szavak és ködfényben sejlő gondolatokhoz, ahol én magam vagyok a horizont.
2 hozzászólás
Szia DoRoti! 😀
Ne haragudj a szóviccért, amit a neveddel műveltem, ha nem tetszik, majd töröltetjük! 😀
Valahol megint elcsodálkoztam: Tényleg ilyen szép a mélységed? 🙂 Jól érzem, hogy van benned valami visszafolytott csupa lendület, némi elégedetlenséggel fűszerezve? ezért írtam, hogy DoRoti… A bokatörés itt szimbolikus? a szempillarebbenés egy régóta szeretett szavam 🙂 Az út végi vonal sem olyan lényeges, mint néha megtorpanni, kivül-belül, fent-lent változni… Csodás dolog egyszerre… ki-be lépkedni! 🙂 Hoss onnan sok kincset még, és vigyél abba a világba sok látogatót, amit szinte párhuzamosan érzel a miénk mellett futni, a "lehetne" sikjain, amiért ha nyúlnál, elrebbenne, semmivé foszlana… Jól adod át! 🙂 (nem dícsérlek, csupán köszönöm! ) Érzek valami alázatfélét is szivárogni közben… (belőled az írás, és a hallgatóság iránt) Tetszik az a mesélő szőttes, amit a betűkből szősz! 🙂
A viszont írásra! : Gabe
Semmi gond. 🙂
A bokatörés valójában is megvolt, vagyis csak kimet, de én itt mind konatív mind denotív jelentését használom.
Igen-igen, örülök, hogy átjött az, amit éreztem, vagyis amik írás közben jöttek. 🙂
alázat… azt érzek valami megmagyarázhatatlan felé. Valami mindig bizonytalan, az útnak sosincs vége.