E fülledt nyáron piciny, árnyékos zugokba menekült a remény és úgy tűnik, mozdulni sem akar. Bogarak hordják a másodpercet, lomha madarak úsztatják csőrükben az órát, s emberek pakolják egymásra, mint téglát, a nappalt. Növények levegőznek forró kábulatban, az ártéri kis erdő zöldben ragyog, majd fehér csónak tűnik tova, benne kényelmesen terpeszkedő, vakító fehérbe öltözött idősödő férfiú. Zegzugokba menekül az oltalmazó hűvös is. Gyümölcsök érnek korán, savanyodnak és lehullanak, de előbb hirtelen, s gyorsan kínálnak mindent: ízt, harapást, fröccsenést, élményt, s hatást. Illatok kavarognak. Régiek, újak, ismertek, s az elme által megfestett ismeretlenek. Hangok szűrődnek át a nap sugarain. Közeli nesz, s távoli, tompa morajlás disszonanciája zsong. Mintha a nyár kovácsműhelyében, valahol messze nehéz, forró kalapácsok súlya alatt sisteregne vörösen a július, s a tér görbületén át ez érces zengedelem is boltívesen ereszkedve, mély hangzókká domborulna idáig érvén. Fanyar forróság terül szét. Patakokban szépen, csillogón csordogál itt is, ott is reménytelen örökségünk: az idő, s uszadékként szállít minden élőt halála végső percének közelébe. Az alkony fényei csak nagyon lassan alszanak ki mostanság. Lustán nyújtózkodik minden este, s a sötétség kényelmesen várat magára. Éjszakánként mindig békák énekelnek hangosan, s engem már nem érint muzsikájuk altató-mágiája.
Számomra most szünetel a világ, s vele együtt a tudatos lét. Egyszerűen csak élek. lszom, alszom, néha nyammogok valamit, s lélegzem. Anyagcserém rendben létére kínosan ügyelek, tisztálkodom kívül, s belül. Létezem, álmodom még, s ráadásul nyár van. Érett férfikorom tikkasztó, fullasztó, sárga nyara. Szemem vakul, hunyorog, káprázik, s küzd fénnyel, árnyékkal, homállyal, sötéttel, a tetterős tehetetlenséggel.
Száműzetés és szabadság. Egymással szinkronban érvényesülő, hol erősödő, hol pedig gyengülő közös nagy hullámzás belül a lelki térben. Kint nyár, bent évszaknélküliség. Ott ujjongó, forró révület, itt tusa, küzdelem, dac és remény. A szabadban gyerekkorom varázslatát érzem az ágak között, amint halovány füstként emelkedik, hogy odafönt felhőkkel olvadjon össze. A lakásban felnőtt csönd búg, holt várakozás.
Nagy és hosszú nyári szünet ez a mostani. Örömtelen. Meddő és elkésett. Beleszédülök végtelenségébe. Örvénylik a meleg, nyúlnak a hónapok, mégis szélvészgyorsan szalad minden nap. Vizsgálom az eltelt időt, hiábavalóságom kalendárium-kegyetlenségét. Nincs, mert már nem lehet vigasz, s nincs, mert már nem lehet indok. Csak ok van és nyár. Csak az elfecsérelt évek léteznek. Kizárólag az eltaszíttatás létezik, s nem hoz nyugalmat a tudat: mások is élnek így ezekben az években.
Nem érzek éhséget egy ideje, csak ürességet. Gyomortájéki semmit. Undort, s émelygést. Hányingert. Végletes kívülállást. A természet ezer színét különös fénytörésben, most szürkének élem meg, mert nem a szememmel figyelem, hanem szerteágazó gondolataimhoz csak, mint díszletet társítom. Eltékozolt, s elragadott lehetőségek, elvesztett illúziók, kicsorbult hitek paravánjaként ölel körbe a nyári érzékdáridó.
Vakációzom elmém börtönében. Csíkos rabruhában létezésem analizálom, s az eredmény elborzaszt. Őreim odakint sétálnak, vigyázzák minden mozdulatom. A nyár csupán, mint léghuzat csapódik át cellám ablakán, s épp csak annyit kortyolok belőle, hogy az áporodott elmegőzt oldani legyen képes, s vele krónikus szomjbetegségem enyhítsem. Szökésem tervezem életkorlátaim Alcatraz-szigetéről. Négy évtized, s pár év húzódik tagjaimban, mikor a semmi nyílt óceánján hánykolódom, s bár szárítkoznék, még a kapaszkodót sem találom. A nekem hajított „szabadság” új és mélyebb rabságba tol, hisz átélem azt, mit minden figyelmen kívül hagyott: többé a pásztázó reflektorok fénye sem keres. Létem végképp értelmetlen, ha kifelé érdektelen. Talán ettől menekülök, s ezért nincs nyár. Talán a kétség, mely nyomaszt, melyet most a nap heve rám izzaszt, legalább látni enged okot és miértet. Ebben bízom.
Messze vágyom, mégis itthon telnek napjaim. Kényszerű vakáción vagyok, s a nyár most nagyon hosszú. Légnemű létezésem mind elviselhetetlenebbnek érzem. Agyam fényképészei folyamatos munkában belső rezdüléseimet rögzítik, s lopva próbálnak fókuszálni arra, ami még ösztönös és igazi. Egy ideje érteni vélem a mogorva magányt, mellyel egyedül maradottak cammognak eszelős egykedvűségbe merevedve. Most azt érzem én is, amit ők. Kényszeredetten baktatok utamon egykori önmagamtól elidegenedve, hátra-hátra sandítva, s magam elé, mindig csak a következő járdaszeletet figyelve óvatosan.
A kinti nyár rég nem létezik idebent. És mégis, küzdeni még, mikor könnyebb simulva kerülő úton? Akarni, kéretlen akarnokok idején? Hinni, álszent szónoklatoktól félig már süketen? Nehéz vállalás ezen a végső vakáción.
13 hozzászólás
Szia zsarátnok! 🙂
Kedvelem a színvonalas, gondolkodtató írásokat. Nálad ilyeneket találok.
Nagyon tetszik a bevezető leírás. Olyan, mitha egy film kezdete lenne, és kamerával mutatnál meg minden apró részletet.
Kiemelem az idő múlására vonatkozó egyik mondatot, mert szerintem zseniális a "Bogarak hordják a másodpercet, lomha madarak úsztatják csőrükben az órát…".
Több hasonló kifejezési módot is találtam, ezek emelik a próza értékét, mint ahogy az ellentétek váltakozása és a tagadó mondatok is.
A címet egy kicsit megkérdőjelezem, szó szerint is, mert inkább kérdésnek érzem, mint ténynek. Az "ebben bízom" és a hosszas gondolkodás ezt támasztja alá, de a "négy évtized és pár év" is, ami nem sok. 🙂 A nyár pedig jön, amikor itt az ideje. Akár akarjuk, akár nem. 🙂
Nagyon tetszik ez a lélektani utazás, utaztatás, de nem győztél meg arról, hogy végső, hiszen mindenhonnan indul felfelé vezető út. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
A címen én is gondolkodtam, lehet, hogy nem a legszerencsésebb. 🙂 Valójában azért döntöttem mellette, mert lényegesen korábban meg volt ötletként, mint maga az írás és valami miatt nem akartam elengedni. Inkább maga az élethelyzet, s a vele kapcsolatos érzelmi viszony indokolja a címet, mint talán az írás tartalmi része. Tehát jogos a felvetésed. 🙂 Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: István
István, a cím jó, csak én úgy éreztem az általam felsoroltak miatt, hogy egy kérdőjel kívánkozik utána.
Akkor lehet, hogy az érdeklődést is jobban felkeltenéd, mert az emberek kíváncsiak, szeretnek a kérdésekre válaszokat találni. 🙂
Ezzel a változtatással a záró mondatot is át kellene alakítani, mert "a remény hal meg utoljára" ugyebár. 🙂
Szerintem megéri a korrekció, de elképzelhető, hogy mások nem így vélekednek.
Hátha kifejtik többen is a véleményüket ezzel kapcsolatban…
Szeretettel: Kankalin
Ha kérdőjelet tennék a cím végére, akkor annak a koncepciónak mondanék ellent, mely alapján dolgoztam. Értem a problémád, azonban ennek megléte nem feltétlenül jó hír számomra. 🙂 Ez ugyanis azt jelenti, nem voltam elég kifejező. 🙂 Tényleg kíváncsi vagyok, mások értelmezéseire.
Köszönettel és szeretettel: István
Elolvastam újra, kérdőjel nélkül, de annyira beleéltem magam az előző értelmezésembe, hogy nehezen tudtam elvonatkoztatni tőle, hát elolvastam ismét.
A hiba valószínűleg az én készülékemben van, illetve nem hagytam megérni magamban. Ritkán írok egy műhöz a megjelenése napján, de a prózád eltérített. 🙂
Azt kutattam, hogy mi zavarhatott meg, hiszen volt/van más gondolatom is.
Először az első mondat terelt el az "e" névmás, a múlt és jelen idő együttes alkalmazása miatt.
Egyébként körvonalazódott bennem elsőre is egy helyszín, egy sorskép a leírásokból, az érzékek megjelenítéséből, de az "utolsó" a címben és a zárásban annyira visszafordíthatatlan jelentéssel bír, hogy kizártam.
Most már egyre kíváncsibb vagyok, hogy mi a véleménye másoknak. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Nagyszerű írás, István, a megszokott magas színvonalon.
Bevallom, a címmel karöltve elvitt a szöveg, különösen a magányos emberek jellemzésekor. Van az írásodban valami véglegesség, valami helyrehozhatatlan fölötti fásult, öntudatlan gyász. Mély és komoly, mint mindig. A stílusodban pedig annyi a szépség, az eszközgazdagság, hogy egy-egy mondat, szófordulat önmagában is gyönyörködtet.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Köszönöm Laca, hogy ismét itt jártál, olvastál és értékeltél. Mindig jóleső érzéssel, s örömmel olvasom írásaidat és hozzászólásaidat is.
Ha kitaláljátok, hogy milyen élethelyzet van, mint inspiráció a prózám hátterében, talán helyére kerülnek a dolgok. 🙂
Üdvözlettel és szeretettel: István
Kedves István!
Gyönyörködtem rendkívül színvonalas írásodban, pedig a hangulata igen nyomasztó, valami visszavonhatatlan véglegességre utaló érzelmi fásultságot idéz… Talán nyugdíjba vonulás lehet ez a végső vakáció?
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm elismerésed. Nem vonulok még nyugdíjba. 🙂 Más helyzet ihletett. Örülök, hogy elolvastad írásomat.
Szeretettel: István
Kedves István!
Sejtettem, hogy még nem vonulsz nyugdíjba, mivel előbb bekukkantottam az adatlapodra. 🙂
Viszont, nem biztos, hogy rólad szól, gondoltam én.
"A nekem hajított "szabadság" új és mélyebb rabságba tol…"
"Kényszerű vakáción vagyok…"
Ezeken kívül még a harmadik bekezdés az, ami esetleg munka elvesztésére, munkanélküliségre utal. Mindenképpen ilyesmire gondolok, de inkább nem találgatok.
Kesernyés ízével együtt, remek a prózád. 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Túlságosan szájbarágós és direkt lenne, ha egyértelmű választ adnék a felvetésedre. Mindenesetre úgy érzem, kitűnő szenzoraid nem csalnak meg. 🙂 Köszönöm, hogy gondolataid leírtad.
Szeretettel: István
Kedves István!
Szép és olvashatók az írásaid. Azonban az én véleményem az, hogy úgy kell bármilyen legyen az írás, az szabatos, magyaros, mindenki által érthető legyen. S mivel nagyon jól tudsz fogalmazni, szerintem érthetetlen, hogy miért kell az írásaidnál bújócskázni, hogy aki olvassa, az végül találja
ki miről is szól a téma, és miért nem lehet azt pontosan megírni, hogy miket akarsz az olvasóidnak tudomására hozni. Miért kell találgatni?
Ismétlem: jól tudsz fogalmazni, csak nem tudod jól átadni.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy olvastál és tiszteletben tartom a véleményedet. Én nagyon szeretek olyan írásokat olvasni, ahol az üzenet nem készen, csomagolva, szájbarágós stílusban fogalmazódik meg, hanem szükség van némi mögé látásra, beleérző készségre. Így izgalmasabb, véleményem szerint, de elfogadom, ha valaki nem ért ezzel egyet.
Üdv: István