Másnap reggel hétkor kezdődött a közvetítés a kórházból. Mendi remegve vette fel a telefont, de amikor Dominik belekiabált: – Szia anya, hogy aludtál? – Mendi kezéből kis híján kiesett a telefon, annyira megörült.
– Szia kicsim, te hogy aludtál?
– Én jól! Most jól érzem magam. A doktorbácsi is jól aludt… – röhögött Dominik.
– Igen, így igaz, mindketten jól aludtunk…
– Kicsit sem volt rövid magának az a heverő? – érdeklődött Mendi nevetve.
– Ó, dehogyis, rendkívül kényelmes fekhelynek bizonyult. Figyeljen Mendi, mi férfiak itt, már megbeszéltük, hogy bármennyire is sajnáljuk, de a reggeli elmarad, fél 11-kor lesz a biopszia… Ugyan, mit nem gondol, Dominik alig várja, éppen megbeszéltük, hogy már több mint két hete nem volt biopszián, éppen ideje lesz… Úgyhogy, utána még bizonyára aludni fog egy jó órát, viszont ebédet már kaphat. Délutánra meglesz az eredmény is és újra tárgyaljuk a gyógyszer mennyiséget. Minden rendben lesz, ne aggódjon… délután már bejöhet. Adom újra Domit!
– Anya szia! Ugye nem aggódsz? Jól vagyok ám, és tök jó volt, hogy a doktorbácsi itt aludt a szobámban… igaz, fele lelógott az ágyról… – Mendi hallotta a fiú kacagását. Teljesen megnyugodott. – Akkor délután jövök, kicsim. Szia drágám, nagyon bátor kis legény vagy! – Szia anya, hozzál valami édességet! – Hmm, azt lehet, hogy a doktorbácsival meg kellene beszélni. Mire gondoltál? – Gyümölcs lehet, édesség… most inkább ne… várjunk vele egy kicsit – hallotta újra Kelemen hangját.
Mendi, hallva milyen jó hangulatban vannak a fiúk, megnyugodott. Tett-vett a konyhában, kávét főzött, megreggelizett. Kicsit összeszorult a torka, hogy szegény Domi, este nem vacsorázott, mert rosszul volt, most viszont nem reggelizhet. Annyira összeszorult a torka, hogy azt gondolta, inkább maga is lemond a reggeliről. Együttérzésből. Eltolta a tányért maga elől. Aztán megdorgálta önmagát: kell az erő, hogy mellette légy, amikor szüksége van rád. Igenis, enned kell! – Hmm, milyen igazad van – visszahúzta a tányért – meggyőztél!
Délután is vidám hangulatban találta Domit. Újságolta, hogy nagyon éhes volt már, de finom ebédet kapott, meg még kalács is volt és most remekül érzi magát. Szerette volna, ha lemennek a kertbe, mert futkározhatnékja van. Azonban Mendi leintette, mert ő úgy tudja, hogy most néhány napig nagyon sokat kell pihennie, és egyáltalán nem hagyhatja el a szobáját. Kipakolt a szatyrából, banánt és barackot hozott a gyereknek, aki mindjárt szemet is vetett az egyik barackra.
Hamarosan megjelent dr. Keveházi is. Meghallgatta a fiú mellkasát, mérte a pulzusát és elrendelte, hogy szigorúan maradjon ágyban, néhány napig nem mehet sehová, csak a rendszeres gyógytorna engedélyezett.
Elújságolta azt is, hogy megkapták az imént a patológiáról a biopszia leletét és most fogják Konrád főorvossal együtt elemezni és kidolgozni a gyógyszerek jövőbeni adagolási módját.
– Hogy érzed magad, kisöreg? – kérdezett még rá, s a pozitív válaszra, megpaskolta az arcát – bátor kis legény vagy! – majd Mendi felé fordult – Minden rendben lesz, ugye megnyugodott?
– Igyekszem nagyon, és köszönöm a helytállását.
– Szóra sem érdemes, ezért vagyok itt.
Másnap reggel Mendi lázasan ébredt, fájt a torka, tüsszögött. Már csak ez hiányzott, gondolta, mert tudta, hogy ilyen állapotban, nem látogathatja Domit. Felkelt, hogy főz magának teát, és megnézi vannak-e gyógyszerei. Azelőtt mindig Ludvig gondoskodott arról, hogy legyen mindenből otthon, amire szükségük lehet, ilyen helyzetben. Talált lázcsillapítót, s miután megmérte a lázát, vett is be belőle. Azután felhívta Kelement, pedig anélkül is tudta, hogy nem mehet Domihoz látogatóba.
– Ha megmondja a címét, beugrom magához Mendi, és viszek gyógyszereket is, hogy minél hamarább meggyógyuljon. – Még megkérdezte, hogy mehet-e délelőtt, mert ráér, délután viszont, majd játszik egy nagyot Domival, aztán éjjel úgyis ügyeletes lesz.
– Hát maga tényleg soha nem alszik? – évődött Mendi.
Hamarosan hallotta is a csengőt. A kaput ugyanis sohasem zárta, csak az ajtónál volt csengő. Bár ezúttal az ajtó is tárva-nyitva volt, Kelemen mégis megnyomta a csengő gombját.
– Jöjjön csak be – szólt Mendi, éppen ott ücsörgött az ebédlőasztalnál és teát szürcsölgetett.
– Süt magáról a láz, miért nem maradt ágyban?
– Pedig vettem be lázcsillapítót – jelentette ki Mendi.
Kelemen kihúzott egy széket, rátette a táskáját, majd az asszony halántékára tette a kezét.
– Mit vett be?… No lássuk a torkát! Mendi nagyra tátotta a száját, Kelemen az álla alá nyúlt, s picit megemelte a fejét, s a fény felé irányította.
– Húhh, mekkorák a mandulái… szokott gond lenni velük?
– Már nem, gyerekkoromban sokat bajlódtam velük, aztán elmúlt. – Kelemen megtapogatta a nyakát – igen, kívülről is tapinthatók, nagyon duzzadtak… tegnap még semmit sem érzett?
– Ki tudja, talán nem is figyeltem rá… – Kelemen még meghallgatta a hátát, és a hörgőket, közben bólogatott – igen, igen… ez egy komoly hörghurut lesz… Figyeljen, hoztam gyógyszereket: lázcsillapító, C-vitamin, a torkára, szopogasson el ebből hármat, négyet naponta, meg egy antibiotikum, sok tea, citrommal, mézzel, és szigorú ágynyugalom. Ha betartja, egy kettőre túl lesz rajta.
– Kér egy teát, vagy kávét? Üljön le… – s indult, hogy feltegye a vizet.
– Ez milyen ágynyugalom? Hogyan fog így meggyógyulni?
– Magamnak is csak meg kell főznöm a teát… üljön már le, azután heverészni fogok egész nap, ígérem!
– Mondja Mendi, maga nem dolgozik? – kérdezte, miután végre leült.
– Egy ideje nem… amióta Ludvig meghalt… Újságíró voltam, azután elkezdtem regényt írni. Két könyvet kiadtam magánkiadásban, azután felkeresett egy kiadó, és most szerződésem van vele a harmadik regényre… ha jól emlékszem, november végére kellene befejeznem, de aligha készülök el vele…
– Szóval, maga író? Ha a regényei címét is elárulja, akkor megveszem őket, nagyon kíváncsivá tett, miről írhat?
– De nem árulom el!…
– Mondjuk, akkor is megtalálom, elvégre a nevét már megfejtettem…
Mendi, elé tette a gőzölgő kávét, majd az ebédlőből átment a nappali részbe, és két könyvvel tért vissza.
– Tessék, ezt magának adom – s elé tett egy-egy példányt a regényeiből.
– Nahát, nem hittem volna, hogy ma ilyen kedves ajándékot kapok.
– Magam sem hittem, amikor először feldöntöttem magát, ott a folyóparton, hogy ennyi kedveset és jót kapok majd öntől.
Folyt. köv.
8 hozzászólás
Ida drága!
Alakul ez, csak ki kell várni a fejleményeket, rendben lesz minden.
Szeretettel olvastam a gratulációm sem marad el!
Öleléssel
Ica
Drága Ica!
Köszönöm a gratulációt.
Ám az, hogy minden rendben lesz, korántsem biztos. 🙂
Mindjárt küldöm is a következőt.
Ölellek szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Nagyon szépen alakulnak az események! Remélhetőleg Mendi hamarosan meggyógyul. Bár még van négy rész, és biztosan tartogat még meglepetéseket, ahogy ismerem írásaidat. Gratulálok, és várom a folytatást!
Ölelésem: Matild
Drága Matild!
Jól látod, lesznek még váratlan fordulatok… egészen végig nem lehet biztonságban az olvasó. 🙂 Jó, csak tréfa volt!
Mindjárt küldöm a következőt, és köszönöm, hogy várod. 🙂
Szeretettel,
Ida
Iduska, drága!
Olyan jól, pontosan írod az egészségség-üggyel kapcsolatos részekkel, mintha te is azt tanultad
volna… Jó lenne, ha most az úgy menne… Most elég – de csak röviden – meghallgatni egy beteg
bajait, máris jöhet, jön is felírni a vényeket, s átadni. A részletek most nemigen érdekli az orvosokat,
sietni kell, sok a beteg, kevés a fizetség… (Tisztelet a kivételeknek!) Aztán kész, jöhet a következő
beteg, – s hallgatja röviden…
Kiváncsi vagyok a következő részletekre,
szeretettel gratulálok:
Kata
Drága Kata!
Nem igen tehetünk mást, mint megpróbálunk elsajátítani kezelés terén valamit, legalább abból, ami bennünket érint, különben nincs esélyünk.
Mindez mellett, vannak ma is kitűnő orvosok, emberségesek, önfeláldozók, amilyenekről magam is írtam. Hinnünk kell benne!
Köszönöm, hogy itt vagy, és megyek utánad. 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Kelemen doktor Dominik szívét és Mendi torkát gyógyítja.
Lehet, hogy még fordítva is lesz??? 😀
Judit
Hmm, nagyon jó kérdés, Judit, de már úgyis tudod a választ… 🙂
Ida