Mendit nagyon megviselték az elkövetkező napok. A temetés különösen. Brendon, Ludvig legjobb barátja állt mellette és támogatta őt. Mendi még mindig nem tudta elhinni, és elfogadni sem, hogy Ludvig nincs többé.
Ott volt Mendi édesanyja és nővére is a temetésen. Eljöttek az ország másik végéből, és csak aznap maradtak vele, másnap már haza kellett utazniuk. Őt is magukkal akarták vinni, de Mendi ellenállt. Neki törődnie kell Dominikkal, és szeretné elindítani az örökbefogadási eljárást is.
Ez mind igaz volt, de a leginkább mégis a magányhoz ragaszkodott.
Amikor magára maradt, csak járt fel-alá a házban, mint egy holdkóros. Az íráshoz nem volt kedve, sem hangulata. Vacsorával sem kellett már hazavárnia Ludvigot, így hát azt sem készített. Kedvenc növényeivel sem foglalkozott, azok szomjasan, kókadozva sóhajtoztak, amikor éppen ott járt előttük, sikoltottak felé, de ő meg sem hallotta, nem vette észre, mi történik körülötte, olyan kilátástalannak érezte a helyzetét, annyira tele volt fájdalommal, hogy mással sem tudott törődni. A telefonhívásokra nem reagált. Arca beesett, sápadt volt, lefogyott, már csupán árnyéka volt régi önmagának.
Gyakran üldögélt kinn a kertben a hintaágyon. A madarak csicsergése, a fák leveleinek susogása olyankor ráébresztette arra, hogy még hall, még lát, él még, tehát kezdenie kell valamit az életével, csak azt nem tudta, mit?
Brendon késő délután érkezett, miután telefonon többször kereste, de választ nem kapott. Gondban volt, mi lehet Mendivel, miért nem veszi fel a telefont. Már kapun belül volt, amikor észrevette, hogy a hintaágyon ül, kinn a kertben. Talán nem hallotta meg a telefoncsörgést, gondolta, aztán hirtelen megtorpant. Észrevette, hogy mennyire rossz bőrben van. Egy ideig tanácstalanul álldogált, aztán hirtelen sarkon fordult, visszament a kocsijához, majd kinyitotta a hátsó ajtót.
– Gyere, Cézár! Rád is szükség lesz – szólt a nyugodtan várakozó, s okos szemeit ráemelő német-juhásznak. Már ugrott is és gazdája nyomába eredt.
A kapun belül, Brendon lehajolt a kutyához és súgott valamit a fülébe, majd kezével a hintaágy irányába mutatott.
Cézár elindult Mendi felé, majd megállt néhány méter távolságra tőle és csak nézte az asszonyt, majd halkan szűkölt néhányszor, majd lehasalt a fűre.
Mendi füle fogékony volt erre a bánatos szűkölésre, a hang irányába fordult, majd amikor észrevette a kutyát, halványan elmosolyodott.
– Hát te ki vagy? Szia… no, gyere közelebb!
A biztató hangra a kutya megindult felé, majd megállt, tisztes távolságra tőle.
– Gyere, nem bántalak! Honnan jöttél, ki a gazdid? – érdeklődött Mendi kíváncsian. A kutya is ráemelte a tekintetét, egy ideig nézték egymást, majd Mendi nyújtotta a kezét felé és megsimogatta. Erre már a kutya is nekibátorodott, vakkantott néhányat vidáman, majd egészen közel ment, szimatolta a feléje nyújtott kezet, majd az újabb simogatástért hálásan megnyalta azt, és szinte pillanatok alatt összebarátkoztak.
Az asszony felkelt a hintaágyról, lehajolt a kutyához és megölelte, amit az vidám vakkantásokkal köszönt meg, és körbe ugrálta Mendit. Az asszony kacagott. Hosszú idő után először.
Ekkor indult el feléjük Brendon, aki távolabbról figyelte ezt a jelenetet.
– Ez gyorsan ment… Szia Mendi! Aggódtam érted, napok óta nem veszed fel a telefont… Hát, eljöttem… eljöttünk… gyorsan összebarátkoztatok Cézárral.
– Ó, szia Brendon! Szóval a tiéd?… Nagyon szép kutya, okos jószág… jó, hogy magaddal hoztad. Ezek szerint Cézár? Gyere Cézár! – szólt vidáman, s ismét a kutya kötötte le minden figyelmét.
Leültek a hintaágyra, majd kisvártatva Mendi felugrott, limonádét készített és azzal kínálta Brendont, Cézárnak viszont, kis tálkába friss vizet töltött.
– Idefelé jövet beugrottam a kórházba. Beszéltem a főorvossal, valami Konrád, ugye? Azt mondta, ha nem ismer a fiú, ne menjek be hozzá, de jól van, épül szépen. Utánad érdeklődött, azt mondta, nem veszed fel a telefonját, nem tud elérni, a fiú is keres téged…
– Ó, Istenem! Dominik… szegény Dominik, amikor a leginkább szüksége lett volna rám, nem voltam mellette… Istenem, egészen kiment a fejemből… Mondd, mennyi idő telt el, azóta?…
– Hááát, eltelt néhány hét… Ne izgasd fel magad, Dominik jól van… én nem tudtam, hogy nem gondoltad-e meg magad? Még mindig akarod az örökbefogadást, Mendi?
– Hát persze, hogy akarom! Hogy feledkezhettem meg róla. Szegény gyerek, ó, szegény kis Dominik, hogy tehettem ezt veled… hiszen a szív, Ludvig szíve, most benne dobog… – mondta és zokogásba fúlt a hangja.
Brendon megdöbbent a hallottakon és ráébredt, hogy ezt nem szabad erőltetnie, már azt is megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta. Azonnal más irányba terelte a beszélgetést.
Miután Brendon és Cézár elment, Mendi készülődni kezdett. Eszébe jutott, hogy Ludviggal milyen gyakran jártak ki az erdőbe kerékpározni. Mióta egyedül maradt, eszébe sem ötlött ilyesmi. Felvillanyozta ez a kutya az együtt érző okos nézésével, s ráébredt, hogy magának kell tennie valamit a saját érdekében, különben beleőrül.
Felpattant a kerékpárra és ott ragadt a mosoly a szája szegletén. Majdnem vidám volt. Fekete cicanadrágot húzott magára, hosszú mályvaszínű pólót vett fel hozzá és sportcipőt. Vidáman kerekezett az erdő felé.
Nagy volt a forgalom az úton, alig várta már, hogy lefordulhasson az erdei útra. Ott aztán fergeteges jókedve lett. Úgy érezte, mintha mellette kerekezne Ludvig is. Előfordult, hogy énekeltek, vagy egymás mellett hajtva megfogták egymás kezét, fél kézzel kormányozva a kerékpárt.
Megállt, a biciklit egy fának döntötte, ő meg arrább futott és megölelt egy másikat. Sorra ölelgette fákat, nem is gondolt most másra… nem akart másra gondolni, a fákat mindig nagyon szerette, mindig jó barátságban volt velük, s most úgy érezte ezentúl már csak ők lesznek az egyetlen barátai.
Majd egy újabb fához futott, háttal neki támaszkodott, s felemelt fejjel bámulta a lombok között átsurranó fényt, meg a parányi kék foltokat, amit látni engedtek az ég kékjéből.
Ott, akkor érezte azt igazán, hogy szakítania kell a múltjával, el kell költöznie innen, egy új helyre, ahol nem emlékezteti minden Ludvigra, ahol nem róla suttognak a levelek a fülébe, mint itt… Most is hallja: Ludvig, Ludvig, Ludvig… Még a keze érintését is érzi. Félt, hogy elsírja magát, így hát nagyon határozottan eldöntötte, hogy elköltözik innen és új életet kezd. Olyan határozott és erős volt benne a vágy, hogy ajkai is megnyíltak és oda suttogta az ég parányi kékjének: Elköltözöm! Elköltözöm, s új életet kezdek!
Ha igazán kívánsz valamit, az valóra válik – hallotta hirtelen édesanyja hangját visszacsengeni a múltból, amikor ő arról álmodott, hogy a Jézuska karácsonyra hoz majd neki is olyan gyönyörű hajas babát, mint amilyen a szomszédék Lisájának volt.
Aztán keserűen elmosolyodott. Butaság, amikor tehetetlen vagy, s kezded elveszíteni a talajt a talpad alól, akkor kezdesz hinni a mesékben…
Abban a pillanatban, hátulról elkapta valaki mindkét karját, hátracsavarta, s fél kézzel szorította össze a két csuklóját, amikor ő sikítani kezdett, a másik kezével befogta a száját. Mozdulni sem tudott. Ráadásul fájt a karja, érezte, hogy a bőrt is lehorzsolta a fa kérge, még a vért is érezte kiserkenni. Aztán a szemébe nézett a támadójának. Ápolatlan, elhanyagolt külsejű ember nézett vele farkasszemet.
– Ne féljen, nem akarom bántani… – szólt halkan, majd végig futtatta szemét a testén. Mendi csendben figyelte, amint elindul a keze lefelé, majd megmarkolja a mellét. Hirtelen felindulásában beleharapott a férfi karjába. Az felszisszent, s Mendi kihasználta ezt a pillanatot, mert meglazulni érezte a kezet a csuklóján. Az egyik kezét sikerült kiszabadítania, és segítségért kiáltani.
Időközben a támadó is magához tért pillanatnyi kábulatából, elkapta és magához rántotta az asszonyt, nehezen tudta lefogni, mert küzdött, s folyamatosan segítségért kiáltozott. Nehezen, de végül elérte, hogy szorosan lefogja áldozata kezét a másikat viszont a szájára tapasztotta, hogy elhallgattassa, s újra beszélni kezdett hozzá, hogy nem akarja bántani, csak hallgassa meg őt.
Mendi kétségbeesett. Hiábavaló volt a kapálódzása, már kezdett kimerülni, és alig tudott megmozdulni, és sehol senki a láthatáron, amikor hirtelen kutyaugatásra figyelt fel. Majd nagy lökést érzett, ahogy a kutya ráugrott a támadójára hátulról, s az rémületében a földre zuhant, magával rántva Mendit is. Fürgén talpra ugrott és futásnak eredt, nem is nézve hátra. Sem a támadójára, sem a megmentőjére nem gondolt most, csak futott lélekszakadva, segítségért kiabálva, egyre elfúló hangon.
Akkor vette észre a férfit, aki futott szembe vele.
– Segítsen kérem, segítsen!…
– Mendi, jól vagy? – kérdezte Brendon, amikor végre elérte az asszonyt.
– Brendon, te hogy kerülsz ide? – kérdezte Mendi kétségbeesetten, majd a vállára borult és kitört belőle a zokogás.
– Nyugodj meg, most már nyugodj meg… minden rendben van… Maradj itt – szólt Brendon, majd felmutatta a pórázt és folytatta – megkötözöm azt a csavargót és hívom a rendőrséget. Jövök mindjárt vissza, addig itt várj!…
– De én félek… biztosan itt van még valahol… vagy elfutott… aztán elkap újra… – zokogta Mendi.
– Ne félj, nézd, Cézár gondoskodik róla, hogy ne szökjön el, és ne bántson téged… – Mendi csak akkor nézett vissza, s látta, hogy a támadója a földön fekszik és ott áll vicsorogva Cézár, két mellső lábával a fekvő ember mellkasán.
– Hát ő volt, Cézár?… De hát, hogy kerültetek ti ide?
Folyt. köv.
8 hozzászólás
Drága Ida!
Együtt érzően olvastam ezt a részt, számolva azzal, hogy Mendi szinte sokkos állapotban fog élni egy ideig. Míg végre egy állat és a természet szeretetének köszönhetően felébredt ebből az állapotból, majd jött a döbbenet! A szívbaj jött rám! Még szerencse, hogy ez csupán regény…
Kíváncsian várom a folytatást!
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Drága Magdi!
Az ilyen lelki fájdalmat cipelő emberek, mint Mendi, sokkal sebezhetőbbek, s nyilván a gyakorlott erőszaktevők ráéreznek erre az állapotra.
Azért remélem, nem esett bajod? Készülj fel, mert még sok kellemetlenség vár Mendire.
Ó jaj, nehogy megfutamodjál, nem horror… előbb-utóbb jóra fordul. 🙂
Köszönöm, hogy itt vagy!
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Ha nem lenne unalmas, most is azt írnám, hogy hűha!
Fordulat fordulat hátán! Nagyon érdekesen szövöd a cselekményt!
Olyan fordulatokat vesz a történeted, amik engem is nyugtalanítanak. Az előzőben a rengeteg baleset, amit a kamionok okoznak, most meg a nők elleni egyre szaporodó támadások…
Aggasztó ez utóbbi is a számomra. Mintha valami agymosáson mennének keresztül a férfiak, nem emberként hanem szexuális tárgyként tekintenek a nőkre, akiknek az internetes pornó oldalakhoz hasonlóan más dolguk sincs, minthogy a férfiak vágyait szolgálják. Pfff…
Judit
Kedves Judit!
Valóban aggasztó dolgok történnek mostanság. A durvaság és erőszak mindennek az okozója,(még csak migránsok sem kellenek hozzá), ami elrettentő. Ma már villamoson is veszélyes utazni, mert bárhol, bármikor beléd döfhetnek egy injekciós tűt. Milyen világ ez? Hová tartunk? Lehet, hogy Mendire is rá jár a rúd… de azért nehogy megfutamodj!
Örülök, hogy jöttél.
Ida
Iduska, bizony ez annyira izgalmas, hogy nem lehet abbahagyni az olvasást, mindhárom részt most olvastam el. Nagyon jól tudod a sűrű történetet leírni, az ember látja, mi történik, rémületes, hogy a
szegény asszony, aki elveszti az igazán jó férjét, most milyen bajokba bonyolódik.
Szeretem olvasni az írásaidat, remekül tudod egymás után érdeklődésre figyelmeztetni az olvasóidat.
Igyekszem majd folyamatosan olvasni, most már több időm lesz figyelni rá.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Nem is kell nagyobb elismerés annál, mint, hogy az olvasó nem tudja abbahagyni.
Örülök, hogy tetszik a történet, és várlak szeretettel a továbbiakban is.
Köszönöm, hogy itt vagy velünk. 🙂
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Egyszerre nagyon sokkoló a történet ilyen fordulata. Izgalémas és jól próbára teszed az idegrendszerünket, még szerencse, hogy ez egy írás, de az élet is produkálhat ilyeneket.
Várom a folytatást.
Öleléssel: Ica
Drága Ica!
Sajnos az életünk olykor lehet sokkoló. Hetek óta nem tudok napirendre térni afölött, hogy a villamoson csak úgy bele lehet döfni az injekciós tűt a gyanútlan utasba. Olyan elképesztő dolgok történnek napjainkban, amire gondolni sem mertünk ezidáig. Hová tartunk?
Ami a történetet illeti, megpróbáltam beleszőni a rideg mai valóságot. Mindez mellett, történnek majd jó dolgok is… Igyekeztem. 🙂
Köszönöm, hogy itt vagy velünk.
Szeretettel,
Ida