Egy regény "bevezetője".
– A francba! – csaptam a kormányra.
Alapvetően nem vagyok idegbeteg típus, de mostanra már kissé kiborultam. Másfél órája dekkolok ebben a végeláthatatlan kocsisorban és ugyanennyi ideje kellene bent lennem a rendőrségen. Mindez idáig azonban körülbelül tíz métert haladtam előre. Ha így folytatom, jobb esetben cirka két-három hét alatt beérek.
Persze megtehetném, hogy kiszállok, és hőn szeretett kocsimnak búcsút intve gyalog nekivágok az útnak, azonban erről az odakinn fellelhető nulla alatti huszonöt fok miatt kénytelen voltam lemondani. De ha esetleg mégis úgy döntöttem volna, hogy eltévedt eszkimót játsszak, ennek gyakorlati kivitelezése akkor is problémákba ütközött volna. Például abba, hogy nem hoztam magammal korifelszerelést. Márpedig ezek nélkül a járdán való közlekedés lehetetlennek bizonyult, ezt az odakint csúszó-mászó néhány gyalogos szemléltette a legélethűbben.
Tehát maradtam az autóban, és csendesen dühöngtem. Ezzel persze nem voltam egyedül, a körülöttem lévő emberek közérzetére sem hatott túl pozitívan, hogy immár második órája voltak kénytelenek egy bevásárlóközpont előtt szobrozni. Ha már unták a bevásárlókocsikat és a nyolcezerféle szuperhasznos akciót hirdető feliratot, akkor – fő a változatosság alapon – bámulhatták az út szélére kiaggatott hirdetéseket. Ezek további – a mai ember számára nélkülözhetetlen – dolgokat ajánlgattak. Többek között az éppen aktuális, rettenetesen trendi, szívdöglesztő pophercegnő e hétre kiutalt szuperlemezét, valamint turmixgépet, ami nem csak turmixol, hanem főz, süt, mosogat, sőt, ha beállítjuk, még eszik is helyettünk. Ezen kívül megcsodálhattuk még egy sorozatgyilkos épp most megjelent könyvét is, amelyben leírja, hogy mi késztette őt gyilkolásra, hogyan kivitelezte rémtetteit, valamint hogy mennyire megbánta, amit elkövetett, és ha tehetné, természetesen mindent újrakezdene. Szerencsére nem teheti.
Az egyik vezető nyilván megelégelte a hosszas várakozást, mert kipattant az autójából és dühösen rugdosni kezdte azt. Közben nem egészen szalonképes szavakkal illette a közlekedést, a többi autóst, a rendőrséget, és úgy általában az egész világot. Néhányan megpróbálták lecsillapítani. Lehetetlennek bizonyuló vállalkozásukat nem koronázta siker, a feldühödött vezető tovább rugdosta járművét. Váltott lábbal, mivelhogy sötétszürke csodajárgánya nem vattacukorból készült. A körülötte strázsálók egyike nem átallotta a dühöngő vállára tenni a kezét. Az érintett ezt nem nézhette túl jó szemmel, mivel rögtön a kéz gazdája felé fordult és nekiesett. Valószínűleg megkísérelte rajta kitölteni az autó nevű konzervdobozban eltöltött néhány óra alatt benne felgyülemlett feszültséget. Mire a többiek lerángatták róla, a segítőkész fiatalember az aszfalton hevert, pillanatnyilag eszméletlenül.
Sóhajtottam, behunytam a szemem. Mire kinyitottam, csinos kis tömegverekedés bontakozott ki előttem. Nem először néztem végig ezt, mégis újra és újra kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy az ember nevű faj képviselőinek némelyike hová süllyedt az évmilliók során.
Feljebb rángattam a kabátomon a cipzárt és kikászálódtam az autóból. A verekedők felé vettem az irányt. Próbáltam olyan helyre lépni, ahol nincs jég, de ilyet tízméteres körzetben sehol sem láttam. A kisebb csodák közé soroltam, hogy végül is sikerült elérnem őket kéz-, láb-, vagy esetleg nyaktörés nélkül. Előbb halkan, majd emelt hangon is közöltem velük, hogy zsaru vagyok. Vagy nem hallották, vagy nem érdekelte őket különösebben. Utóbbira tippeltem.
– Hahó! Rendőr vagyok, kérem… – előrángattam az igazolványom és feléjük lengettem. Ezt már lehetetlen volt nem észrevenni, így nem próbáltak továbbra is úgy tenni, mintha a mögöttem pompálló közlekedési tábla részének tekintenének. Egyikük azt a bizonyos félreismerhetetlen nemzetközi kézjelet mutatta felém, amelyből megérthettem, hogy nem kívánatos személy vagyok a köreikben. Már amennyiben erre eddig még magamtól nem jöttem rá.
Mikor közelebb léptem hozzájuk egyikük azonnal felém lendült, feltehetően azzal a határozott szándékkal, hogy megeteti velem az igazolványomat. Kitértem előle, mire elszánkázott mellettem. Körülbelül tíz méterrel távolabb kellemetlen közelségbe került az egyik kocsi hátuljával. Nem tartottam valószínűnek, hogy az elkövetkezendő két-három órában feleszmél. Nem baj, társai gondoskodtak róla, hogy addig se unatkozzam. Ezúttal mind a hárman egyszerre támadtak, fő a biztonság alapon.
Most már kezdtem komolyan kellemetlenül érezni magam. Semmi kedvem sem volt összevert hóemberként bevánszorogni az irodámba. Bár ebben az esetben legalább meg tudtam volna indokolni, hogy mégis miért csíptem le nyolc órás munkaidőmből az első kettőt: terepszemlén voltam és az agresszív autósok bűnözési hajlamait tanulmányoztam.
Miközben szép lassan közeledtek felém, volt időm szemügyre venni őket. A legelöl haladó pasas amolyan vezérszerűség lehetett, az arcát jó néhány sebhely díszítette. A jobb szemöldöke enyhén hiányos volt. Ha gyerekem lenne, tuti nem engedném a közelébe. Közvetlenül mögötte masírozott a másik kettő, nekik sem volt túl szívderítő az ábrázatuk.
Tettem még egy fáradt kísérletet, hogy rábírjam őket a visszavonulásra, de a válasz elég egyértelmű volt, így hát nem maradt túlzottan sok választásom.
Az első kettő hamar jobb belátásra tért és visszavonult, de a harmadikkal már gondjaim akadtak. Ezúttal én csúsztam pár métert és vertem be a fejem egy kocsi oldalába. Alig láttam valamit a körülöttem ugráló csillagokon kívül. Addigra már szép kis tömeg gyűlt össze körülöttünk, valószínűleg a műsorunkat érdekesebbnek találták, mint a műszerfalat.
Még mindig kábán feltápászkodtam, de tartottam tőle, hogy nem maradok állva fél percnél tovább. Már kezdett kitisztulni a látásom, de a pasast nem találtam sehol. Arrébb támolyogtam volna, de hirtelen valaki hátulról megragadta a nyakam, feltehetően azzal a határozott szándékkal, hogy megfojt. Ennek nem örültem túlságosan, viszont legalább a pasas megkerült. Az időközben összesereglett minimum ötven fős tömeg érdeklődve bámult ránk, de a legkisebb jelét sem mutatták annak, hogy esetleg segíteni szándékozna valamelyikük.
Hiába próbálkoztam, nem sikerült kiszabadulnom a szorításából. Behajlítottam a térdemet és abbahagytam a kapálózást, mire rekedt hangon felnevetett. Nyilván úgy érezte, sikerrel járt, tudatom szabadságot vett ki, elutazott valahová. Ha rajta múlik, nem jött volna vissza egyhamar.
Lazult a szorítása a nyakamon, végre elfogadhatóvá vált a légcserém. Könyökömet a bordái közé löktem, mire összegörnyedt, és végleg elengedett. Legszívesebben mellé rogytam volna, hogy együtt kapkodjunk levegő után, de tartottam tőle, hogy a pasas hamarabb kiheverné a sérüléseit, mint én.
Ki is heverte, és ismét függőleges helyzetbe tornázta magát. Arcán leírhatatlan gyűlölet ült, amit valószínűleg csak az tüntetett volna el, ha végre kitekerheti a nyakam.
Immár látószerveim is rendeltetésszerűen működtek, így feltűnt, hogy cirka három méterre áll tőlünk a kocsim. Felrémlett előttem a sötétkék csomagtartóba hajított pisztoly.
A pasas megint rám vetette magát, de sikerült kitérnem előle, és az autóm felé rohantam. Már majdnem elértem az ajtót, mikor utolért és megragadta a karom. Másik hasonló rendeltetésű, ámde szabad végtagommal hatalmas pofont kölcsönöztem neki. Nem panaszkodhattam, nagyon igyekezett, hogy mielőbb visszaadhassa.
Végül megszédült és rövid idővel ezt követően elengedett.
Felrántottam az ajtót, bevetődtem az ülésre. Vagyis bevetődtem volna, ha a ragaszkodó pasas nem kapja el a bokám. De elkapta és egy határozott rántással kipenderített az autóból. Rövid repülés után földet értem az eljegesedett aszfalton. Töretlen lelkesedéssel kezdtem ismét feltápászkodni.
De nem csupán én voltam ilyen kitartó, támadóm sem mondott le azon szándékáról, miszerint módszeresen apró darabokra szed.
Próbálkozása újfent kudarcba fulladt, ugyanis megcsúszott egy alattomos jégdarabkán. Felhúzott szemöldökkel, érdeklődve figyeltem, amint egyensúlyát vesztve felém száguld. Minden bizonnyal nem ez volt élete eddigi legszerencsésebb napja, mert ismét a lehető legszerencsétlenebb módon ért földet. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, jeget.
A jobb karja valószínűleg eltört, a hangos reccsenésből, ordításból és a végtag kicsavarodott helyzetéből legalábbis erre következtettem.
A pasas néhány fájdalmas nyögés kíséretében eltávolította arcát a térdemtől, ahová az az imént becsapódott. Az útra köpködte néhány – szám szerint három – fogát, majd egyre erősödő nyögdécselés kíséretében szemügyre vette a karját.
Mielőtt még megsajnálhattam volna szegényt és nekiállhattam volna babusgatni a sebeit, talpra kecmeregtem és sajgó térddel a hőn áhított kesztyűtartó felé indultam.
Az ajtó még mindig nyitva állt, így gond nélkül leroskadhattam az ülésre. Egy rosszindulatú visszapillantó tükörnek köszönhetően megcsodálhattam kinézetemet. Sírni támadt kedvem. A gond csak az volt, hogy nehéz lett volna találni egy olyan embert, aki kissé átalakított arcom láttán hajlandó lett volna hagyni, hogy a vállán bőgjek. Száz emberből százegy tuti sikítva rohant volna remetének, csak hogy a továbbiakban elkerülhesse a hozzám hasonló emberekkel való találkozást.
Sóhajtottam. Elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal leszerelem a tükröket, majd a hidegtől enyhén merev és használhatatlan kezeimmel kinyitottam a kesztyűtartót és kihalásztam belőle a pisztolyom.
Eközben átfutott rajtam a gondolat, miszerint miért is van nekem szükségem erre? Elvégre a pasas, aki ellen eredeti terveim szerint szükségem lett volna rá, már hatástalanította magát. Odakint fekszik és…
Ebben a pillanatban árnyék vetődött a műszerfalra. Nagyon úgy tűnt, hogy a gazdája ember, bár a jobb karját kissé furcsán tartotta. Ennek ellenére nem néztem csapnivaló kertész által gondozott dísznövénynek, volt egy ennél biztosabb tippem, hogy ki a közeledő.
Kénytelen voltam azt gyanítani, emberem meggondolta magát és úgy döntött, hogy a jégen fetrengés közbeni vinnyogást felhagyva inkább módszeresen beledolgoz az ülésbe.
Villámgyorsan felé fordultam. Alakjából nem fogtam fel semmit, csupán felém száguldó öklét érzékeltem.
Az arcát sem láttam, találomra sújtottam felé a pisztoly agyával. Csoda történt, újabb: eltaláltam. Maradék karja is lehanyatlott, ő maga is térdre esett.
Be akartam csukni az ajtót, de belekapaszkodott az ülés szélébe, gonosz szándékomat megakadályozandó.
Sebaj. Így is becsuktam.
Üvöltve adta tudtomra: távozna a közelemből. Jóindulatú zsaru lévén teljesítettem kérését és résnyire kinyitottam a kocsiajtót. Épp annyira, hogy kicsúszhasson rajta.
Én is kiszálltam az autóból és gondosan bezártam azt. Meg szerettem volna előzni, hogy a pasas az én kocsim segítségével távozzon a helyszínről. Bár ha nyitva hagytam volna, akkor sem valószínű, hogy önszántából még egyszer a közelébe ment volna.
Megszemléltem a segíteni vágyó, cserébe ájultra vert fiút.
Már feleszmélt, egy fiatal, alig tizennyolc évesnek kinéző lány vette a gondjaiba. A fiú arca többnyire csak kék-zöld foltokból állt, de ezeknél súlyosabb sebet nem láttam rajta. Kérdésemre, miszerint óhajt-e mentőt, orvost, heves fejrázásba kezdett.
Valahol a távolban szirénák vijjogtak. Kedvesen megérdeklődtem népesre hízott közönségünktől, hogy értesítette-e valaki a rendőrséget. Furcsa módon nem válaszoltak, viszont kivétel nélkül mindenki hátrált három lépést.
Miután kitartóan bámultam őket két-három percig, kezdtem magam kissé hülyén érezni. Mint mikor a postás próbálja megmagyarázni a kutyának, hogy a lába bizony nem ehető.
Végül egy tízévesforma kisfiú lépett ki a tömegből. Barna csizmát, gondosan megszaggatott farmert és fekete pulóvert viselt. Fekete haja hosszú ideje fésületlennek tűnt, arca nem szabályosan szép, inkább érdekes volt. Az édesanyjának kinéző nő utánakapott, de a gyermek egy könnyed ugrással kitért előle. Nyakában sötétzöld, halálfejekkel díszített mobil lógott.
– Én voltam – jelentette ki büszkén. – Én hívtam őket.
Bizonyításként a nyakában fityegő telefonra bökött, hátha gyengeelméjű vagyok.
-Te? – csodálkoztam. – Hogy jutott eszedbe felhívni őket?
A kisgyerek felrántotta a vállát, mintha maga sem tudná, miért is akarta megmenteni az életemet. – Gondoltam szükség lehet rájuk. Elég rossz bőrben volt, nem sok kellett hozzá hogy az ipse feltálalja ebédre.
Ha már emlegettük, gondoltam nem ártana a pasas körmére nézni. Ki tudja, mit művel, miközben mi itt bájcsevegünk.
Kivételesen nem művelt semmi különöset, csendesen átkozódott néhány méterrel távolabb. Odalépdeltem hozzá.
– Elég rosszul néz ki. Nem szeretné, ha mentőt hívnék? – érdeklődtem.
– Dögölj meg, azt jobban szeretném – sziszegte. – A mentő még várhat.
Sóhajtva visszaballagtam a kisfiúhoz.
– Hív neki mentőt? – firtatta a gyermek.
– Hívok – bólintottam. Nekiálltam törni a fejem, hogy vajon hová tettem a mobilom. Viszonylag hamar lecsapott rám a felismerés: a nadrágom hátsó zsebébe csúsztattam, még indulás előtt. Kellemetlen balsejtelem környékezett meg, mely azonnal igazolást nyert, amint megkíséreltem kirángatni a szerkentyűt meglehetősen szűkre szabott zsebemből. Elsőként egy apró kártyaszerűség került a kezembe. Szemügyre vettem, majd elővarázsoltam valamikori telefonom többi maradványát.
Az előttem álló, szélesen vigyorgó törpe édesanyja ismét megpróbálta megóvni gyermekét tőlem. Elvégre egy tízéves kisfiú ne barátkozzon gonosz, szadista rendőrökkel, akiknek az a legfőbb szórakozásuk, hogy ártatlan autósok fejére csapdossák a kocsiajtót.
– Mintha totálkáros lenne – jegyezte meg a törpe vidáman vigyorogva, valamikori telefonomra célozva.
– Nekem is úgy tűnik – sóhajtottam.
Visszaballagtam a kocsimhoz, onnan tárcsáztam a mentőket.
– Mi a neved? – szólalt meg hirtelen az időközben alattomosan mögém lopózó kiskorú.
Kissé meglepődtem, megpróbáltam felegyenesedni. Nem kellett volna, a fejem fájdalmasan koppant a tetőn.
Homlokomat dörzsölve másztam ki ma már ki tudja, hányadszor az átokverte autóból. Megfogadtam, hogy többé bele nem ülök, ha az életem múlik rajta, akkor sem.
– Karen – nyögtem.
– Én Robbie vagyok – csicseregte a kisfiú zavartalanul.
Szemlátomást cseppet sem akadt fenn olyan apróságokon, mint például hogy a ruhám szakadt, az arcom, kezem véres, sőt, a homlokomon gyors ütemben növekvő púp sem szúrt szemet neki, minthogy nem érzékelte egyszerre elkínzott, mérges és szórakozó pillantásomat sem.
– Képzeld, én is rendőr leszek! – jelentette ki büszkén.
– Na ne mondd.
– Tényleg. Én leszek a legjobb rendőr a világon. Elkapom az összes bűnözőt és bezárom őket, minimum kétszáz évre.
– Megkérhetnélek, hogy csak a nyugdíjazásom után állj munkába? Ha tényleg ilyen jó rendőr leszel, nekem nem marad egy bűnöző sem. Nem szeretnék munkanélküli lenni. Valamiből el kell tartanom a kanárimat.
– Hány éves vagy? – Robbie aggódva ráncolta a homlokát. – Huszonöt?
– Olyasmi – bólintottam.
– Akkor nem fog menni – tárta szét a karját sajnálkozva. – Nem akarok negyvenévesen munkába állni. Viszont lehetnél a társam! – csillant fel a szeme.
– Egyedül dolgozom.
A mindeddig a távolban vijjogó rendőrautók végre megérkeztek, felmentve ezáltal a további csevegés alól.
Gyorsan elbúcsúztam Robbie-tól, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhadartam a helyemre érkező rendőröknek, mi történt. Mostanra már komolyan fáztam, így miután megmutattam nekik, hol fekszik az időszakos ámokfutónk, kitelepítettem magam a helyszínről.
(folyt.köv.)
2 hozzászólás
Olvastam a bevezetést és tetszik. Kíváncsi vagyok a folytatásra.
Kíváncsian várom a folytatást! Egy aprócska hiba. A pisztoly először a csomagtartóban van, majd a kesztyűtartóban. Jobb helye lenne már eleve a kesztyűtartóban. 😀
Vavyan Fable hatása érezhető a szófordulatokban, de én a helyedben törekednék az önálló stílusra, hiszen a tehetséged meg van hozzá!!!!:)