„Képzeletünk meséit a valóság formálja”. /idézet Hans Andersentől
Mit lenne tagadni, a hercegkisasszony, ájultan hullt a legény karjaiba. Lehet, csak mímelte az ájulást? Ki tudhatná, mindegy, „tudományos szempontból”, beindult a kémia. (Kettőjük között. ) Mert a lovak megbokrosodtak, aztán lefékeztek. Jókor voltak, épp, jó helyen. Mármint a hercegkisasszony, meg a kelekótya legény.
Mindegy, kéne már folytatni a történtet, tovább. Nehogy a szók összegabalyodjanak, netán megfojtsák egymást, pl. a vízbe! (Bár jöhetnének a vízi mentők, dögös-bögyös, kívánatos csajokkal. Éjt-nappallá téve gázolnának be értem, fittyet se hányva a simogató hullámokra, meg a szex-éhes, vágyódó cápákra. (Mindegy, ez is egy másik történet. De nem rossz!)
Szóval, miután az öreg király a balesetről tudomást szerzett, rögtön cselekedett. Elküldte a legényért, legújabb, igazán hű kamarását. Legénykérőbe!
Támadt ám a szegény ember házába rengeteg riadalom! Mondta is fiának, az öreg: „no neked annyi kisfiam! El lesz választva az az ostoba fejed, a törzsedtől. Még jó, ha megúszod ennyivel, kívánom neked, atyai szeretettel! Tudod, nem jó ám a szegény ember gyerekének magasra törni! Megmondtam néked ezerszer, a temetőőr lányát kéne… na jó, na jó, tudom, hogy nem egy Sophia Loren, de halálozás, elásatás, mindig lesz, amíg világ a világ – biztos munka! Nem beszélve, hogy közeleg a pestis, a kolera, vagy akármilyen fertőző francféle betegség! Bemondták a TV-ben, a törzs! Akkor aztán, igazán kivirágzik majd az üzlet! Nem beszélve a halotti torok maradékairól! Végre nem éhezhetünk majd, jut mindenkinek! ”
Mindegy, minden mindegy volt már. A legényke útnak indult, király parancsára. Nehogy azt higgye valaki, hogy vándorlása közben találkozott volna valakivel! Aranyhalacskával, hangyácskákkal, méhecskékkel? No, ne már! Senkit se tudott megmenteni, hogy aztán segítsenek rajta, abba a cifra palotába! Mindegy, odaért, csak gyalog, nem ám cifra aranyszőrű paripán. Otthon még egy póklábú gebére sem tellett nekik.
De! Várta díszes fogadtatás! Kiterített szőnyeg, meg fotósok, sokféle mikrofonokat dugdostak az orra alá, kereskedelmi TV-sek, lézengő ritterek, meg mindenféle, léhűtő népek. Ő csak lépdelt a lépcsőn, felfelé, várva a lefejezésre. De, csalódnia kellett, szerencséjére. Mert az öreg király megölelte, mondván: „Tied egyharmad királyságom, és, miután kiérdemelted, egyharmad lányom is!”
Aztán gyorsan helyesbítette mondani valóját: „elnézést, a kislányom teljes egészében a tiéd!” Aztán nagy lakodalmat csaptak, gyorsan, sietve. Mert a hercegkisasszonynak szerfelett perzselt, majd felgyulladott már pendelye, nagy vágyakozásában. Amúgy a legényben is igen csak buzgólkodott már a hajlandóság. Mindenkit meghíttak a dínom-dánomra, és még a sört, a bort se vizezték fel. Így hát mindenki jól berúgott, tanúsíthatom, én is ott voltam! A kijózanodásról, majd legközelebb tán…