A fák lassan halnak meg, egyenként veszítik el részecskéiket, és igényesen csupasszá, védtelen testekké foszlanak. Belesüppednek a tájba, mint egy dekoratív festmény egy művész szobájában.
Sűrű, ragacsos, tésztaként folyik rájuk a napfény, megvilágítja a másik dimenziók élőit. Szellemeset játszanak a porszemek, kergetik egymást, ijesztő csenddé dermednek hirtelen.
Okkersárga leveleket zúz széjjel az idő, kétszer súlyosabb, mint a gravitáció. Apró részei a megteremtett világnak, félig élők, félig halottak. Néhány örökké féléletben lesznek, lepréselve az embereknek.
Sikamlós törzsű fák… diadallal, nyugalommal néznek szembe a megsemmisüléssel. Talán azért, mert érzik, minden csak időleges.
Időleges? Nincs ilyen szó. Nem léteznek időt körülhatároló szavak, úgynevezett időhatározók. Végtelen – mint a porszemek játéka -, örök – talán sosem estek le a levelek -, ma-holnap-valamennyi ideig.
Eltakart szavakon lovagol a szél, paripái kezünkbe hullanak.
Egy felhőmentes ősz-világ, ahol semmi sem él, és semmi sem halott.
2 hozzászólás
Szia dorothy snape! 🙂
Csak hogy tudd: olvasgatlak, és kiemelten imádom leírásaid! Lenyűgöznek, mert lelket is szólsz melléjük.
Itt a záró sorod annyira megfogott, hogy amíg élek, nem felejtem el: "semmi sem él, és semmi sem halott".
Nagyon tetszik gondolkodásod, látásmódod. Nem csak itt, hanem általában is. 🙂
Remélem, megosztasz még velünk ezt-azt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Húha… régen kaptam ennyire kedves kritikát, és mit nem mondjak, szükségem is volt rá lelkileg.:)
Nagyon kedves vagy, és nagyon meghat, ha valakire ennyire hatással tudok lenni, mert ez azt jeleti, hogy valamit mégis csak sikerült jól csinálnom. Azt hiszem.:)
Nagy örömmel teszek fel ide írásokat.:)
Köszönöm még egyszer,
Dorka