Szvetlana

Hosszú percekig néma csend volt a szobában. Az utca zaja is tovább robogott. Szvetlana összekuporodva ült a fotelben és csak nézett maga elé. Patakokban ömlött a szeméből a könny. Mellkasa zihált, kapkodva szedte a levegőt, próbált nyugalmat erőltetni magára, de olyan feldúlt volt, hogy nem sikerült neki. Csak nézte az ajtót és még mindig nem tudta felfogni, hogy Áron elment. Hogy így itt hagyta, mint egy megunt fapapucsot.
Lassan felállt és körbe nézett a pici lakásban. Nem tudta, hogy vissza fog-e térni ide, lesz-e még rá lehetőség, hogy Áron valaha is visszatérjen hozzá. Remény… a reményt nem szabad feladni. Igen vissza fog térni, mert szereti úgy, ahogy ő is szereti még ezek után is.
De most haza kell menni és visszaváltozni azzá a nővé, akit a férje ismer. Aki mindig oly elegáns és tüneményes a vendégekkel, még akkor is, ha éppen a szíve szakad meg Áronért.
Most jutott eszébe, hogy estére vendégségbe mennek, ezért sietnie kellett. Már így is túl sokáig időzött.
Magára kapkodta a kabátját és rohanva sietett ki a lakásból. Lent az utcán felfordulás képét látta, de nem foglalkozott vele, sietett, hogy minél előbb hazaérjen. Nem nézett körbe csak rohant.
Már a házuk közelébe érve vette csak vissza lépteit, hogy kicsit megnyugodjon, nem akarta, hogy a személyzet ilyen feldúltnak lássa. Beérve a házba megrökönyödve vette észre, hogy a férje már otthon van. Nem tudta mire vélni, azt hitte, hogy talán beteg lett és azért jött korábban haza.
– Szervusz, drágám, már ilyen korán hazaértél? Mi történt csak nem vagy beteg? Vagy bent történt valami az irodában?
-Indult a férje dolgozószobája felé. De szíve hangosan vert a félelemtől, attól, hogy esetleg rájöhetett valamire. Hogy talán mégis észrevette valaki, amikor belopózott a házba. De férje feldúlt arccal éppen telefonált. Hangosan és idegesen beszélt. Ügyet se vetett a belépő Szvetlanára.
Csak azzal volt elfoglalva, amit a telefonban hallott. Ideges mozdulattal túrt bele a hajába, majd erősen csapta le a telefont. Akkor vette észre Szvetlanat, aki remegve állt az ajtóban.
– Szervusz, drágám azonnal szólj a személyzetnek, hogy kezdjenek csomagolni, elutazunk. De nem várj csak, inkább te csomagolj, de nem kell sok minden, egy váltás ruha elég lesz, siess nincs sok időnk. Mi re vársz? Indulj már!- emelte fel a hangját most már türelmetlenül.
Szvetlana bénultan nézett rá, nem mozdult még levegőt se vett talán, annyira letaglózta a férje szavai.