Előzmény: Védőgömb bevezető és (1.)-(5.)
Egy szikla tetején álltam. Nem mertem a hátam mögé nézni, mert tudtam, hogy a hasadék, amin beléptem, nincs már mögöttem. De hiába tudtam, nem mertem szembesülni vele. Muszáj volt felmérnem a környezetem, így, bár vigyázva, hogy magam mögé ne nézzek, körbenéztem.
A robaj elviselhetetlen volt, mintha körülöttem mindenhonnan morajlott volna a szikla. Olyan volt, mintha egy vulkán belsejében állnék. Alattam lávafolyam, ettől volt világos. Ha felnéztem, talán, mintha látni véltem volna a kürtőt, de csak nagyon magasan. Felettem is minden tiszta szikla, itt-ott kis csillogás a falakon. Talán pirit, ami visszaveri a fényt.
Tanácstalanul álltam, ki tudja, mióta. Percek, talán órák? Nem tudtam megállapítani. Borzalom… Nagyjából a poklot tudtam volna ilyennek elképzelni. De hol a határ? Hiába kapkodtam körbe a fejem, semmit nem láttam. Furcsamód keresett valamit vagy valakit a tekintetem. De persze sehol senki. Egyedül vagyok. De mire számítottam? – korholtam magam. Mit hittem, hogy itt ücsörög egy manó, akit megkérdezhetek, mégis merre kell mennem? Vagy egy útbaigazító táblát vártam, amire rá van írva, jobbra „világmegmentés”, balra „berezelés”?!
Na jó, mély levegő. Próbáltam összeszedni magam. Talán ez egy próba. Kitisztult fejjel, az enyhe pánik maradékával a torkomban, lázasan kutattam valami megoldás felé. Magam előtt mintha láttam volna egy utat. A mindenfelé leszakadozott sziklák közt mintha lenne egy folyosószerű út a sziklák tetején. Talán arra kell mennem, de nem értettem. Mi ez a hely?
– Ez most mi?
Szinte megpördültem a hangra. Nino állt mögöttem és rá nem jellemző ijedt tekintettel meredt rám. A döbbenetem mellett némi elégtétellel konstatáltam: jól hittem, eltűnt a hasadék, arrafelé is csak sziklák és láva…
– Még én sem tudom. – Féltem. A hangom egyre halkabb és rekedtebb volt, ahogy beszéltem – És nem tudok rájönni, csak motoszkál bennem, hogy tudnom kéne, miért vagyok itt.
Nino közelebb lépett.
– Nem mondott semmit az öregasszony, hogy most mi van.
– Tudom…
Nino is körbenézett, ahogy én is korábban. Talán ő többre jön rá, mint én az előbb? A tekintete már az örök harcos elszántságot tükrözte.
– Ez olyan, mint a purgatórium.
– Nekem a pokol jutott eszembe.
– Neeem, az nem lehet. Sehol egy ismerős.
Összemosolyogtunk, és bennem most kezdett körvonalazódni, miért is vagyok itt. Hogy mi a jelentősége az egész folyamatban, azt nem tudtam, de már biztosan éreztem, mi a pillanatnyi feladatom. Hiszen egyedül kell mennem…
Fura gondolat hasított belém: vajon ha lett volna testvérem, akkor is lenne Nino? Ő olyan volt, mintha a testvérem lett volna, de talán csak azt pótolta.
Lenéztem a lávára. Olyan, mint a folyékony tűz… És igen, ekkor már tényleg értettem, miért vagyok itt.
– Egyedül kell továbbmennem. – emeltem Ninora a tekintetem, hangom már félelemtől mentes volt.
– Egyedül? Miért? – Nino még értetlen volt. Fura…
– Ez az egész… erről szól. Egyedül kell végigcsinálnom. Itt voltál nekem, amikor szükségem volt valakire, de nem tarthat ez örökké.
Nino csak nézett. Láttam, hogy nem érti. Szinte ijesztő, hogy ennyire más… De most nem állhattam le gondolkozni, csak a cél volt, majd utána értékelhetek mindent. Most viszont éreztem, mit kell tennem.
– Mennem kell. Köszönök mindent.
Bólintottam és hátat fordítottam neki, s elindultam a sziklafolyosón.
– Tényleg egyedül fogod végigcsinálni? – kiáltása utolért. Visszafordultam, s meglepő volt, milyen messze állt már tőlem, pedig csak pár lépést tettem. A morajt túlkiabálva szólt hozzám, már vagy 20 méterről. – Képes leszel rá?
Csak elmosolyodtam, nem válaszoltam. Úgyis tudta, mit gondolok, s mire vagyok képes.
– Talán segíthetnék… – bizonytalan volt a hangja. Már ő is rájött.
– Nem. – csak mosolyogtam, olyan abszurd az egész helyzet. Szinte suttogtam, de úgyis hallja… – Mert nem létezel.
Csak állt, s már ő is mosolygott. Megértette. Bólintott, s kezét intésre emelte. Szinte már halványodott is. Megfordultam, s továbbmentem, elszántan, s furcsamód megerősödve, felszabadulva. A sziklafolyosó végét mintha másodpercek alatt értem volna el. Nem néztem vissza, mekkora távot tettem meg, felesleges lenne. Itt nincs jelentősége már az időnek vagy a távolságoknak. Ez nem erről szólt, csakis rólam. Ez az én tisztítótüzem.
A sziklafalon hasadék volt ezen az oldalon is, de ez valahogy más volt. Szimmetrikus, emberméretű hasadék, mint valami ajtó. Nem léptem be, vártam, mert tudtam, valami lesz még itt. És igen, el is kezdett folyni víz, valahonnan fentről. Az ajtószerű hasadékot vízfátyol kezdte fedni, mint valami függöny. Láttam benne magam, mint valami tükörben.
A tükörképem elmosolyodott. Felkaptam a kezem az arcomhoz. Nem, én nem mosolygok. S a keze nem mozdult a tükörképnek. S ekkor láttam: ez nem én vagyok. Ez Nino. Érdekes, eddig fel sem tűnt, mennyire hasonlítunk egymásra. Kicsit magasabb volt ugyan, de amúgy ezek az én vonásaim… Csak a szeme, az zöld. Igen, mindig zöld szemet akartam, biztos ezért képzeltem őt ilyennek. Állt és mosolygott, s tőle már én is mosolyogtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Olyan jó barát volt ennyi éven át. Sosem voltam egyedül, mikor magányosnak éreztem magam. Átvészeltem vele a rosszabb napokat, a negatív élményeket, de most búcsút kell vennem tőle. Anyámra gondoltam, aki az ötletet adta hozzá. „Képzelj el egy világot, ami csak a tied, s neked valósággá válik”
A tükörkép lassan átalakult. Nino szeme kékké vált, a védjegyévé vált fél-mosoly pedig már az én arcomon volt. Már csak magamat láttam a víztükörben. Megerősödve, ismét egésszé válva. Felemeltem a kezem, s hozzáértem a vízhez.
Csak egy villanást láttam, ami elvakított.