Nem érzem és nem vallom magam költőnek. Nem is szándékozom azzá válni, csupán jól érzem magam ha írhatok. A mindennapi élet mércéi túl szigorúak. A költészet mércéi is. Ami az életben lényeges, az lényeges és fontos a költészetben is. A Parnasszusra jutáshoz viszont sokkal nagyobb elhivatottság és szavakkal ki sem fejezhető szabadság kell.
Életem töredékei, panaszaim, szomorúságom írom le. Szeretem a vidámságot, a verseim mégis többnyire fájdalmakról, lemondásról, lelki vívódásaimról szólnak. Kikívánkozik belőlem a csalódás, az álmok, vágyak lelket nyomasztó pillanata, a megélt és át nem élhetett pillanatok fájdalma.
S hogy költészet-e mégis, ami belső világomból a verseimben van jelen, nem én vagyok hivatott eldönteni. Minden versem rész belőlem, pillanatfelvételei az életemnek, születésük is pillanatnyi, legtöbbször tudatos megformálás nélküli.

A mottóm, az életfilozófiám: Szeretni annyi, mint örülni más örömének akkor is, ha nem bennünk találja meg.