Ébredés (I)
Mi a falakból kilépve is
háromszor erősebbek vagyunk,
ahogy haladunk
a halhatatlanság kerítésébe
kapaszkodva,
ködös reggeleken,
céljaink felé.
Csak az ébredések nehezek,
és egyre kilátástalanabb
a tömegbe sodort létezés.
Várakozásaink
körkörös magányba kényszerítenek,
és nem vesszük észre,
hogy meglopott minket az idő.
Képzelt cigarettám füstjébe
kapaszkodom,
hideggé érett kávém kortyolgatom,
és rád gondolok.
Emlékezetembe idézem
az első lépéseket,
ahogy a ködoszlató napot
figyeltem pirkadatkor,
a megszámlálhatatlanul sok
varjú test felett,
ahogy feketévé lepték el az eget,
szállásukról a nappali melegedők
csoportos magányába bújva,
úgy vagyok én is veled,
mint a reggelekkel,
maradnék még,
de nem tudom hová vezet,
hogy téged álmodlak magam mellé,
minden este,
de nélküled ébredek.
Ébredés (II)
Mert a hajnalok már hűvösebbek,
és a kirakatok üvegén megtelepedett
esőcseppeket nem szárítja a reggel,
ne hidd, hogy elmúlt a nyár!
Nem aludtam valami jól, sokáig nem jött a szememre álom,
hozzád indultam, és gondoltam, kivárom, míg a reggeli terhekkel megrakottan,
emberek sietnek vontatottan valahová az esőáztatta házak között.
És ahogy gondolataimmal a lelkembe béke költözött,
a természet tréfát űzött velem, a nyár hirtelen télbe fordult, és ott, ahol álltam,
a hóba burkolózott nyárban, megtaláltalak.
1 hozzászólás
rég olvastalak, jó vers, íze van, tetszett.