Szelíd bivalyok tejét ittam,
s elmerültem ringatózva,
ringatott, mint szirmát a rózsa
az élet, s libegve szálltam
amerre a nyárfa pihék,
amerre a tejszagú állat,
s az istálló meleg vágya
engedett, csodálva mint rég
az életet, a színeket,
keresve mindig azt a színt
még, mit azóta csak álmaim
hoznak oly ritkán elém.
Kagylódban ülve néztelek,
körötted némaság hegyek,
szirtünkre újra elmegyek,
ha lezuhannék, ég veled…
1 hozzászólás
Kedves András!
Csodálatos, egyedi hangulata lett ennek a versnek. Nem is tudnám megfelelően szavakba önteni, de olyan jó érzést kelt bennem, szinte vágyom ott lenni, abban az álomszerű, tejszagú lebegésben.