(1)
Mint a felhőtlen ég, csillagos az arcod.
Feléd kinyúlni vágynak most az ujjak,
eljött az idő íme, hogy térdre hulljak,
s lesimítsam homlokodról a harcod.
Mondd el most te, fénye az éjszakámnak,
jöhetek-e még mindig közeledbe?
Tehetem-e ágyadat reggel rendbe?
Törlöd-e könnyem, ha szemeim sírni vágynak?
És jött a válasz, nem késett, mintha hegyek
ezer hangja sikoltaná alá, és megyek,
sasszárnyú-röptömet vigyázza a Nap,
mert én ezer éve immár, csak téged hallgattalak.
(2)
Ha messzire húz is kín kötötte szövet,
a végtelenig várnám el jöttödet,
s meg nem szűnök létezni, amíg tiszta
hangod a bőröm is beissza,
mert belém égtél, s e kristályfényű billog
minden homályban utat mutatni villog.
(3)
Még a reggel
fénye hozott el,
belém deleltél.
Maradtál, szerettél.
(4)
És csodálkozol mégis, hogy mi vagy nekem,
pedig csodálkozni nekem van okom.
Hiszen arcod olyan csillagos, mint a
felhőtlen égnek parázstengere. Hát
maradj, ha maradni akartál, és ne menj,
ne menj, ne menj el soha!
Életem adó, gyönyörű csoda.
6 hozzászólás
Szép vers, nagyon tetszett.
Nem is tudok mást írni, gratulálok.
Üdv: József
Kedves Miléna!
…a kiömlő önzetlen szeretet!
Szép!!!!!
Üdv.
Szép vers!
grat
András
Köszönöm szépen. 🙂
Miléna
Zsu, ez gyönyörű! Szavam elakad, de mást nem is kell mondanom
gratulálok!
Ugyanmár, Mirám, ne túlozz.