Fehérholló-lány reszket.
Törött szárnyai talán már
sohasem verdesnek
vidám szárnyalásban.
Itt hal meg a hóban,
a hideg határban.
Fölötte Feketeholló-fiú,
lassan mellé leszáll:
Kapaszkodj belém, Hófehérem,
míg engem látsz, nem jön halál!
Elviszlek most a kék Adriára,
tudom, hogy ez volt szíved vágya
mindég, mikor a zord tél itt ért…
S a holló-lányt hátára véve,
terhével felrepül az égre.
Telnek napok, éjszakák,
Feketeholló-fiú repül tovább,
egyre csak délnek, már nem is pihen,
nem állíthatja meg semmi sem,
fáradó szárnyába
erőt lüktet a lángoló szerelem.
Érzi hátán a beteg Hófehért,
hasít tovább a légben az életért.
Sokadik hajnalt derít a nap,
mikor meglátja végre a kék Adriát
kimerült testét hívja a part,
szenvedni már nem kell tovább.
Alászáll lassan, féltve terhét
a puha homokba fekteti.
Fáradt, fekete szárnyával
takarva öleli, melengeti…
Mozdulatlan, már nem él,
szíve már nem dobban,
de mosolyog holtan
is Hófehér.
Cinikus ajánlás…mindenkinek:
Minden szerelmet legyőz a halál…
És ha szerelmes,
a holló is lehet vándormadár…de minek.
6 hozzászólás
Szomorú ballada – katarzis nélkül! Tetszik!
A tartalmon kívül a forma nagyon megragadott…
Gratulálok!
Ez fájt!
De ilyen is kell.
Az utolsó 4 sor kicsit Romhányis nekem, és fájdalmasan groteszk, torz “humor” van benne. A többi része pedig nagyon szép, olyan az az ajánlás, mintha önmagát gúnyolta volna ki a versed! Jó lett, nagyot csattant a vége.
Üdv
Zsázsa
paszi megelőzött. Pont míg olvastalak, arra gondoltam, ha kicsit hosszabb lenne, egy ballada lenne.
A vége ütött!
Lehet, ezért kövezés jár, de engem az Inetrjú a vámpírral egyik párizsi jelenetére emlékeztet.
Tetszenek a szimbólumaid, és az, ahogy a vers vonalát vezeted. Nem értek egyet a korábbi hozzászólóval, szerintem igenis rejt katarzist ez a mű. Az ember egy Verdi opera temperamentumát várná a végén, és csak egy cinikus pottyanás érződik. Szerintem jól szembesíti az olvasót pár alapvető fogalomzavarával, és nem hagyja, hogy a remény odacsalja az utolsó sor után a szokásos “De ugye azért boldogan éltek, amíg meg nem…?” kérdést, amit mostanában még a legnagyobb értékvesztésnél sem mulasztunk el feltenni.