Anyu a titkosügynök

„Na végre valahára! gondolta magában alig kilencévesen, mikor egy verőfényes, kánikulai nyári reggelen édesanyja úgy üdvözölte, amint kikelt az ágyból atlétával, mint ideiglenes pizsamával, hogy ma végre beviszi dolgozni a munkahelyére. Ez lesz az a nap, amikor engem is emberszámba vesznek!” – töprengett tovább miközben kedvenc csokis müzlijét majszolta a kis étkező helységben, ahol a család rendszerint étkezni szokott.
– Kisfiam! Kicsit igyekezzünk, mert nem akarok elkésni! – közölte egyelőre tapintatosan az anyuka, miközben könnyed, légies, nyári szoknyás ruhát vett fel, és homlokon puszilta. Nem is kellett többet mondania Máté azonnal begördölte a maradék kakaós tejet is, és máris készen volt, hogy most már „nagyfiúként” egyedül is felöltözhessen.
– Mit szeretnél felvenni?
–Nadrágot anyu!
–Ezt értem kincsem, de mégis… melyiket…?
Tanácstalanság ült ki pufók kis arcára, hiszen ő sohasem foglalkozott azzal, hogy éppen mit visel. Egy fiúnak is megvannak a maga különös, furcsa dolgai, melyek nem hozhatóak összefüggésbe az öltözködés divatos művészetével. Édesanyja pedig mindig makulátlanul precíz, és igényes volt, ha a divat, vagy az öltözködés került szóba. Ki hallott még olyat, hogy Cserkovicsné kisfiú egyszerű gatyában lépjen ki a fővárosi forgatagba?
Kis, rövid ujjú nyári inget, és az öv helyet nadrágtartót adott rá, melyet a kisfiú ügyesen rápattintott a rövid bermudanadrágja két szélére. Ettől egyszerre volt trendi, és extravagáns a megjelenése, mégis úgy nézett ki mint bármelyik kilencvenes évekbeli gyerek.
– Segítsek megkötni a cipőfűzőt életem? – hajolt hozzá közelebb, amikor elmosolyodott, mert Máté még mindig nehézkesen tanulta meg a cipőfőző megfelelő hurkos módszer szerinti megkötését, ezért néha segítségre szorult. Édesanyja azonnal lehajolt hozzá, és percek alatt már meg is volt a két igényes csomó.
– Most már menjünk, nehogy lekéssük a buszt.
Tömegközlekedés szempontjából általában mindig előbb busszal mentek, majd következett a földalatti metró – melyet Máté sokkal inkább élvezett -, talán a nagy ismeretlen, és baljóslatú hangulatot árasztó, komor alagutak miatt , majd jött egy kis villamosozás az igazi sárga, és csengetős villamosokkal, mint amilyenek talán Lisszabon utcáit róhatják…
– Mindig fogd meg a kezemet kincsem, ha átkelünk az úttesten! – igyekezett folyamatosan szóval tartani, és figyelmeztetni a kisfiút az anyja, hiszen gyakorta megesett, hogy Máté hajlamos volt az elbambulásra, és elábrándozásra, és az álmodozásra.
könnyedén ugrottak le egyik buszról, majd következett a kalandosabb metró. Máté valahol látott egy filmet, ahol a legtöbb bűnöző ember nem nézett egymás szemébe, mert a fenyegetettség érzetet kelt, és attól csak még agresszívebbek szoktak lenni az emberek. Így hát maga elé meredt, és vadonatúj tépőzáras szandálját bámulta inkább.
Mivel munkanap volt ezért a hajnali városban azonnal tapasztalható volt az a kíméletlen élet-halál nyüzsgés, melyet a legtöbb esetben csupán csak a délelőtti órákban lehet megtapasztalni, de így a hajnali órák környékén még viszonylag zökkenőmentesen zajlott a közlekedés.
Kicsivel háromnegyed nyolcra értek be a Kálvin-téren álló hatalmas üvegpalotaszerű építménybe. Mátét mindig is lenyűgözték a felhőkarcolós épületek. Talán csak azért, mert a hihetetlenül sok amerikai film hatására teljesen magába szippantotta azt a különös, egyedi szubkultúrát, melyet Amerika a kilencvenes években képviselt. Úgy lépkedett anyja mellett, hogy pufók fejét folyamatosan az égnek emelte, így nem telt bele kis idő és azt érezte, hogy nyaki csigolyái jócskán elgémberedtek, és elzsibbadtak.
– Gyerek kincsem! Mindjárt ott vagyunk! – noszogatta, terelgette kedvesen az anyuka, akit szinte minden járókelő megbámult. Hiába! Az emberek túlnyomó többsége csupán csak a külsőségekre fogékony, így ha valaki egyedi egzotikummal, és szépséggel rendelkezik azon a többség előnyösebben legelteti a szemeit.
Egy biztonsági őr posztolt a portán, és egy őr állt az ajtóban, aki máris meglepetten nézett a fiatal anyukára.
– Ó! Szia Magdi! Hát te? – köszönt.
– Szia, Jánoskám! Jó reggelt! Gondoltam megmutatom a kisfiamnak, hogy hol dolgozom!
– Hát ez pompás! Szevasz kisöreg! – nyújtotta nagy parasztos, öklömnyi kezét a gyerek elé, aki alig érte fel anyukája szoknyáját. Máté tanácstalanságában előbb anya mosolygós arcára, majd a vadidegen biztonsági őr kissé marcona, bajszos képére vetett egy-egy pillantást, és mikor már egészen biztos volt benne, hogy senki sem akarja bántani akkor kinyújtotta kis kezeit, hogy az őr kezet rázhasson vele.
– Nahát Ez ám a kézfogás! Jó erős keze van a fiadnak!
– Hiába! Apja fia! Nem igaz kincsem! – mosolygott rá, majd beljebb tessékelte a portáspulthoz, ahol szintén üldögélt egy őr. – Később mér találkozunk!
– Remélem is! Szevasz kisöreg! – azzal vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
„Tehát igaz! – morfondírozott Máté. Anyu valami titkos ügynök lehet, aki egyetlen Kung fú mozdulattal képes kitörni a gonosz bácsik nyakát is, ha arról van szó, hogy embereket kell menteni! Mindjárt egy szupertitkos központba fogunk menni a föld alatti üregekben!” – gondolta, és annyira csillogni kezdett lázas izgatottságában a szeme, mint amikor szülinapjára Transformers robotokat, vagy Tini Ninja Teknőcök akciófigurákat kapott a nagyszüleitől.
– Üdvözlöm asszonyom! – köszönt a portás őr.
– Jó reggelt Józsi! Ez itt a kisfiam Máté! – az anyukának nem is kellett többet szólnia a kisfiú máris kissé megilletődötten a szituációtól vigyázzba vágta magát és megmondta nevét.
– Jó napot kívánok! Cserkovics Máté!
– Igazán örvendek! – nyújtott ez az őr is kezet, és ez is csodálkozott, hogy a kis legény erős, mint a bors.
Az anyuka aláírta a belépési ívet, melyet minden alkalmazottnak ki kellett töltenie, hiszen ez tanúsította, hogy a munkaidejét megkezdte, majd ismét egy futó, álomgyönyörűséges mosoly következett az őr felé, és kisfiával máris a lift felé igyekeztek.
Ez az őr is tisztelgett. „Hu! Anyu egy bérgyilkos, aki megbízásból hat végre titkos küldetéseket!” – gondolta tovább Máté, amint beszálltak a mindenhonnan üvegezett liftbe, mely sokkal inkább volt egy futurisztikus űrkabin, semmint egyszerű személyi felvonógép.
– Nyomd meg a felső emelet gombját kincsem! – kérlelte anyja.
Máténak bizony jócskán kellett nyújtózkodni, húzóckodnia, hogy elérhesse a gombokat, de könnyedén megoldotta a helyzetet, mert mindig volt a zsebében egy-két ceruza, mely nagy szárával elérte a gombokat. Anyukája nem győzött csodálkozni, hogy mennyire leleményes, és egyszersmind találékony is ez a gyerek.
– Anyu! Most akkor lemegyünk a föld gyomrába, hogy szupertitkos küldetéseket hajtsunk végre? – kérdezte csodálattal esengőn anyára pillantva.
– Hát ez meg hogy jutott eszedbe? – az anyukából szinte rögtön kitört a kedélyes, kacagó nevetés. – Furcsa fantáziád van!
A lift percek alatt kinyílt a legfelső emeleten, ahol irodák végeláthatatlan sora sorakozott sorozatban egymás mellett. Anyukája a téglalap alapú folyosó legvégén található négyszemélyes irodában dolgozott, melynek kártyás beléptető kapuja volt, tehát akárkik nem mehettek csak úgy be.
– Kincsem! Légy szíves és húzd el azt a nagy szekrény fiókját. Találsz benne filctollakat és ceruzákat is a rajzoláshoz! – mutatott követlenül az irodával szembeni mahagóniszínű iratszekrényre az anyuka.
Máté valóságos tornagyakorlatként élte át, hogy egy nagy szekrény elhúzható ajtaját kell eltolnia, hogy a szükséges íróeszközök a birtokába kerülhessenek, de sikerrel oldotta meg a feladatot, és egy kicsit még büszke is volt magára.
– Ez az édesem! Fantasztikus vagy! – az anyuka kivette táskájából a kártyáját, majd elhúzta a beléptető digitális kapu előtt, és az ajtó rejtett automatikával máris kitárult. – Tadám! Máris mehetünk!
A kisfiú látván a beléptető kártyás rendszert még inkább megolt róla győződve, hogy az anyukája titkos ügynök, aki inkognitóban egyszerű családanyaként viselkedik, és természetesnek tűnik, hogy nem fedheti fel az álcáját különben véget érne a küldetése.
Kis mancsos kezeivel máris hatalmasat markolt a színes filctollak és ceruzákba és már be is futott a tágasnak ígérkező, panorámaablakos irodába. Igen! A mai napon ez lesz az ő szupertitkos játszótere.
Itt a legmodernebb technológiai újításokkal dolgoztak az emberek. Egy vadonatúj Pentium 486-os számítógép is állt közvetlenül az ajtóval szemben az irodasarokban, ahol szuper számítógépes játékokkal lehetett játszani. Elvégre az ügynököknek is kell egyszer-egyszer kisebb szórakozás.
Máté rögtön anyukája asztalához telepedett, hogy kitegye a rengeteg sok filctollat, és ceruzát, amit szintén a nagyméretű iratszekrényből sikerült sikeresen zsákmányolnia.
– Kicsim! Anyának most pár percre el kell mennie! Addig megígéred, hogy jó kisfiú leszel, és rajzolgatsz csöndesen? – nézett rá, mintha fiától várná az egyedüli segítséget, és bizalmat.
– Igen! Értem! – Máté visszamélyedt a papírlap fölé, amit telis-tele rajzolt különféle szuperhős figurákkal. Észre se vette, hogy anyukája elment, mert aznap kicsit sok munkája akadt, és ha egyszer előre is kell az embernek dolgozni, akkor ezt nevezték a muszáj periódusának.
Néhány perccel később szállingózni kezdtek fokozatosan a többi irodai alkalmazottak is az emeleten található irodákba, és zajongó, morajló nyüzsgés keletkezett mindenütt. Máté nem sokat törődött azzal, hogy kik jönnek, és kik mennek. Az irodába egyelőre nem lépett be senki. Hála a szupertitkos, kártyás beléptetőrendszernek, mely olyan volt akár egy pajzs. Szinte áthatolhatatlan védőréteg.
Egyszer csak egy korosodó, nagymamakorú, SZTK-keretes szemüveges néni lépett zaklatottan az irodába, és máris az ajtó melletti fogasra akasztotta kabátját. Valami miatt ez a barátságtalan néni szinte még nyáron is ballonkabátszerűséget viselt utcai ruhája felett.
Amikor észrevette, hogy rajta kívül más is tartózkodik az irodában szinte rögtön tudhatta, hogy valamelyik kollegája gyereke lehet az. De ugyan ki hozna be a nyári vakáció idejére egy pöttönyi kisfiút?
– Szervusz! – köszönt. – Téged hogy hívnak?
– Kezit csókolom! Cserkovics Máté! – majd aki már elvégezte a köszönést továbbra is rajzolt tovább.
– Látom, te aztán hasznos munkaerő vagy! – jegyezte meg kedvesen, majd az ajtó melletti nagyméretű írógéphez ült, és máris fontoskodva gépelni kezdett, mint kinek az élete múlott a fontos dokumentumokon.
Néhány pillanattal később újabb hölgyek érkeztek. Amolyan csinos, cicababa-hanggal trécselő, divatos manökenszerűségek. Mindkettőnek gyönyörű volt az arca, mint két angyal. Máté rögtön azt hihette Charlie angyalai akarnak újabb küldetést végrehajtani, és most majd megfogják kérni őt személyesen, hogy segítsen az akciójuk kivitelezésében. Óvatosan felpillantott, de amikor észrevette, hogy a két bombázó hölgyemény nevetni kezd, és összesúgnak valamit egymás között kicsit megsértődött, mert azt hihette őt gúnyolják ki.
Az egyik bombázó titkárnő máris odament az asztalhoz, és barátkozós hangnemben kedvesen érdeklődött, hogy Máté éppen mivel is foglalkozik?
– Fantasztikusak ezek a rajzok kisöreg! Valóságos művész vagy! Én mondom! Te Ági! Gyere csak ide! Nézd ezt a srácot! Fantasztikus a kézügyessége! – erre mind a két szupermodell alkatú hölgy odasündörgött Mátéhoz, aki most fogott hozzá a színezéshez, és elmélyült saját alkotásaiban. Végre alig negyven perc múltán anyukája is visszatért hozzá.
– Á! Nagyszerű! Úgy látom már megismerkedtetek! Ha mégsem, akkor bemutatom nektek a kisfiamat! – felelte büszkén, majd ismét homlokpuszi következett.
A két bombázó angyaltól is kapott két arcra puszit, és már kissé nyálasnak, és ömlengősnek ítélte sokan irigykedtek volna, ha csak egyszer is Máté helyében lehettek volna.
– Anyu! Ezek a nénik a Charlie angyalai? – kérdezte komolyan, mikor a két fiatal, bombázó hölgy kiment, és ebédidő volt, tehát ők is hozzáláttak az étkezéshez.
– Hahaha! Látom kincsem, ma aztán te is elemedbe vagy! Honnan jött az ötlet? – kérdezte mosollyal arcán az anyuka.
Máté sosem szerette, ha kigúnyolják, vagy ha nyilvánosan megszégyenítik. Ezt már apja rendszeresen elvégezte rajta, így nem csoda, hogy csupán csak csekélyke önbizalommal rendelkezhetett. Most duli-fuli, és mérges arckifejezés ült ki pufók arcára, és úgy festett, mint akit porig aláztak, vérig sértettek.
Anyukája persze rögtön átlátta a helyzetet, és bocsánatot is kért tőle.
– Édes kincsem! Ne haragudj! Csak azt hittem, hogy viccelsz! Tudod mit? Hazafelé beugorhatnénk a kedvenc játékboltodba? Mit szólsz?! Egy új játék? – anyukája mindig elérte, hogy ha már végképp úgy tűnt, hogy vesztésre áll a játszma a kisfiú újra bízzon benne.
– Rendben! – felelte nagy nehezen.
– O.K. Mit szeretnél csinálni? – érdeklődött kíváncsian. –Szeretnél számítógépezni kicsit?
Máté szeme hirtelen felcsillant. Mindig is élénk érdeklődét mutatott a számítógépes játékok iránt, melyek a nyolcvanas évektől kezdve kezdték meg világkörüli hódító útjukat, és szerencsére Magyarországra is hamarabb eljutottak, mint akár Európa köztesebb térségeibe.
– Az tényleg nagyon jó lenne…
Anyukája odament a hátsó részen felállított irodai asztalra helyzetet vadonatúj Pentium 486-os számítógéphez. Szakszerű profik módjára bekapcsolta, és miután feljött a Windows elődjének számító Dos operációs rendszer prototípusa könnyedén megtalálta a gyökérkönyvtárak között egyensúlyozva a kívánt játékot. Amint elsötétült a képernyő, mely egyben a játék kezdetét is jelentette Máté rögtön helyet foglalt a nagyméretű irodai székben, és szó szerint, semmi pénzért sem lehetett őt onnét semmilyen módon kiparancsolni.
Az anyuka sugárzó boldogsággal nézte, amint fia valóságos computer-zseniként máris a megfelelő gombokat nyomja le, és kurjantgató örömmel fogadja, ha újabb szintet képes lépni a játékban.
Később aztán híre ment, hogy a fiatal és sugárzó Cserkovicsné behozta fiát a munkahelyre, ami miatt a kollegák között kisebb-nagyobb találgatások, és pletykálkodások sorozata vette máris kezdetét, és persze minden irodai alkalmazott úgy ügyeskedett, hogy a megfelelő órában elhaladjon az iroda előtt, ahol az anyuka és kisfia együtt voltak, és beköszöntek.
– Szia mia, haramia! Mi újság?
– Szia! Örülök, hogy ismét látlak! De megnőtt ez a nagylegény!
– Szia Editkém! Azt a mindenit! Gratulálok a fantasztikus fiadhoz! Figyelj csak! A főnök hívat!
– Igen, köszönöm Gézuka! Máris megyek! – fordult kollegája felé a filigrán, és csinos fiatalasszony, majd odament Mátéhoz, aki már javában vívta a legnagyobb csatáját a számítógép ellenfeleivel szemben, és látszólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy anyukájának megint el kell mennie isten tudja, hogy hova.
– Kicsim! Egy kicsit megint el kell mennem! Megleszel magadban?
– Aha! Persze… – nem nézett rá, ehelyett végig a képernyőt bámulta, mint akit szabályosan megbabonáztak.
– Nemsokára sietek vissza! – azzal máris kiviharzott az irodából, hiszen jól tudhatta, hogy a nagyfőnök ki nem állhatja, ha szándékosan megváratják.
Nem sokkal később a kollegák lelkes csoportja kezdett tülekedni a kártyazáras irodai ajtó előtt. Persze mindenki Mátéra volt kíváncsi! Milyen? Hogy nézhet ki? Mit szeret csinálni? stb. Egyáltalán egy kilencéves srác mit keres egy olyan felelősségteljes és tekintélyes vállalatnál, mint amilyen az övék is? Ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták a férfi alkalmazottakat, míg a hölgyeket valósággal máris lenyűgözte a különös kisfiú sármja és udvariassága.
– Szerintem biztos valami zűr volt, és be kellett az Editnek hoznia a fiát!
– Ugyan menj már a hülyeségeiddel! Milyen balhé lett volna, amiről mi még nem tudunk?!
– Szerintem menjünk be a sráchoz és derítsük ki mi mindent tudhat! – ajánlották fel többen is, mellyel szinte mindenki bólogatva egyet is értett.
Örömök nem tarthatott soká, mert megjelent az egyik főmunkatárs, akinek az volt a tulajdonképpeni feladata, hogy felügyelje az alkalmazottakat mennyire hatékonyan végzik el munkájukat.
– Hát maguk meg miért nem dolgoznak?! – ripakodott rájuk kellő határozottsággal. – Azonnal menjenek a helyükre! – utasított mindenkit.
A túlzottan kíváncsiskodó alkalmazottak kissé sajnálkozva, – hogy nem ismerkedhetnek össze a kisfiúval -, máris visszatértek eredeti unalmas, és egyhangú munkájukhoz.
Eközben a folyamatosan dohányzó, és ezért valósággal nikotinfüsttől bűzlő irodai helységben lévő nagyfőnök szintén elbeszélgetett Cserkovicsnéval.
– Úgy értesítettek kedves kollegina, hogy behozta a kisfiát a vállalathoz! Igaz ez?!
– Igen, Igazgató Úr! De megígérem, hogy többször nem fog előfordulni!
–Ugyan! Nem szükséges szabadkoznia kollegina! Örömmel fogadunk minden gyereket! – próbált mosolyogni, de csupán arra futotta, hogy fogprotézisével csattogjon párat, ami a nagyfőnöknél igazán jó jelnek számított. – Szívesen megismerném a kisfiát! Ha gondolja most behozhatja! – máris utasította a titkárnőjét, hogy készítsen össze valami édességet, és aprósüteményt, és végre szellőztessen ki alaposan, mert meglehet fulladni akkora a füst.
A fiatal anyuka máris visszarohant az irodába, és szólt Máténak, aki időközben kissé megunhatta a játékot, mert valamilyen ismeretlen eredetű apokrif-szöveget gépelgetett az írógépen kíváncsian fordult anyukája felé.
– Kincsem! Szeretnél a nagyfőnök bácsival beszélgetni?
– Igen! „Most végre megtudhatja a titkos küldetéseket, amit ezidáig félt megkérdezni!” – máris felállt a székből, mintha puskagolyóból lőtték volna ki, és lázas izgatottságában, anyukája kezét erősen szorongatva loholtak át a nagyfőnök irodájába, ahol – hála a titkárnőknek -, egészen otthonos, családias hangulat kezdett eluralkodni.
– Hát szervusz kisöreg! – üdvözölte az Igazgató. Már megszokhatta, hogy nem kell nagyméretű bőrszékéből felállnia úgyis reumás volt a lába, és nehezen mozgott, de most valósággal felpattant a kisfiú érkezésére. – Én lennék a főnök! – húzta ki magát büszkén, és tekintélyparancsolón.
– Jó napot kívánok! Cserkovics Máté! – darálta el szokásos szövegét a kisfiú. – A bácsi irányítja a szupertitkos hadműveleteket? Ugye az én anyukám szuperügynök, csak erről nem beszélhet senkinek?
Váratlan kérdései meghökkentették, jócskán meglepték, és egyszersmind ki is billentették az Igazgatót az egyhangú, unalmas munkanapok légköréből. Hátradőlt a székében, és úgy döntött ideje kockáztatni, és beszállni a játékba:
– Tudsz titkot tartani kisöreg?
– Igen bácsi! Tudok!
– Akkor elárulok neked egy nagy titkot, amit senkinek sem szabad elmondanod! Anyukád az egyik legjobb ügynökünk, és mindig kész elvégezni a feladatát! – nézett vele titokzatosan farkasszemet az Igazgató.
Máté szeme szinte rögtön elkerekedett, és olyan sugárzó lelkesültség ült ki rajta, amit a fiatalos anyuka már régen nem tapasztalhatott, mert férjével az utóbbi időben kicsit többet veszekedtek, mint általában. Most hálásan nézett főnökére, aki kedvesen kacsintott párat feléje, jelezvén, hogy minden világos, és hogy vette az adást.
– Mondd csak, Máté? Szeretnél te is ügynök lenni?!
– Igen, Igen! – visította lelkesülten.
– Akkor emeld fel a jobb kezedet és mondd utánam!
A kisfiú remegő izgatottsággal emelte fel a jobb kezét és alig várta, hogy titkos esküt tehessen.
– Én Cserkovics Máté fogadom, hogy hűséges leszek az alkotmányhoz, és védelmezni, megvédeni, óvni fogom az emberi jogokat és tulajdonságokat… – darálta az Igazgató.
A kisfiú mindent szóról szóra elismételt. Még sohasem volt ennyire büszke és tele dabagó önbizalommal.
Az Igazgatónak a munkanap végére még sikerült egy játékjelvényt is valahonnét keríttetnie, ami megszólalásig olyan volt, mintha egy rendőrtől, vagy ügynöktől kapta volna.
Amikor pontban délután fél három után öt perccel kiléptek a Kálvin-téri nagy üvegpalota épületéből, miután a fiatalos anyuka aláírta a kilépési ívét, Maté előtt már mind a két őr vigyázzban szalutált.
– Anyu! Én is szuperhős lettem!
– Igen kicsim! Te mindig az is voltál!