Most annyira önmagamban vagyok,
Mint a virágától elvált holt szirom,
Mint a villám, mi csak pillanatra éled,
Mint a kihűlő csillagok.
Ezek a nappalok–
Tudod te is, hogy nélküled mit sem érnek,
Mert messze sóhajtja ajkam alakod,
De közelebb nem fúj semmilyen vallomás.
Hogy nélküled az élet miért lenne más?
Amiért fény nélkül a lélek életképtelen.
Én a semmibe is utánad nyúlnék.
Megmerevíti bennem a hiányod magát,
Fát rajzol az ereimből. És ez a
kéregfájdalom,
Szarvasként harapdál a szerelem.
Csak melletted hajtok lombokat,
Nélküled én csak-egy-a-sok-közül,
Veled szeretett. És gyönyörű.
Gyémántvirágokat teremnék neked,
És lábad elé szórnám a mindenséget,
Hajamból puhítanám a párnád,
Ha kivárnád.
Türelem,
Szerelem.
Újra kezdve mindig, mert sorsunk összeköt,
És ha elhagynálak is, mindig a tied leszek.
Mert a csillogástól szárnyat kap a napfény,
És benned nyílik ki minden mosolyom,
És én mondom ki a te szavaidat.
Ujjaink között lakik a világ.
Istenem, de szeretlek.
2 hozzászólás
Kedves Miléna!
Érdekes szerelmes vers."Fát rajzol az ereimből. És ez a kéregfájdalom,
Szarvasként harapdál a szerelem." Ne kérdezd miért,de ez nekem nagyon tetszik.
Élmény volt olvasni a versed.
Barátsággal:Ági
Köszönöm, örülök, hogy tetszett!
Miléna