12.
Most, hogy idáig eljutottunk, a következő akadály tornyosult szemem előtt. Innen a tanári folyosó fala már csak pár méter volt, ám ez a vége volt, nem volt rajta, csak egyetlen zárt ablak. Meg kellett kerülnünk a sarkot, hogy bejuthassunk. De ott tárt karokkal várt a biztonsági őr, és ott már beton volt, nem védett meg a régen nyírt fű. Úgyhogy maradt ez az oldal és ez az ablak. Többször is átgondoltam és arra jutottam, hogy az ott az igazgatóhelyettesi iroda ablaka. Ha be tudnánk rajta jutni, onnan van egy privát ajtó a gazdaságiba onnan pedig elkerülve a "darázsfészket" ( az igazgatói iroda ajtaját, ahol feltehetőleg, az érettségi dolgozatok vannak) kijuthatunk a folyosóra, a nagyszekrényhez.
Jó tervnek tűnt, és most megint kezdett visszatérni az eddigi magabiztosságom. Elmondtam neki is a tervet. Kis habozás után rábólintott. Kitekintettem a két legszélső tuja közül. Ezt az oldalt látszólag senki sem őrizte, odasomfordáltam az ablak alá, és kértem minden védőszentet, és istent, a sorsot, és mindenki mást, hogy csak be legyen hajtva. Lassan nyúltam az ablak felé. Hozzáért a kezem, nem mozdult. Elkesredtem, de mégegyszer megpróbáltam, meghúztam kifelé. Megmozdult, kinyílt. Hihetetlen örömet éreztem. Hátrafordultam, és jeleztem neki, hogy jöhet. Én magam pedig egy kis kőszegély segítségével bemásztam az abalkon és landoltam a szoba padlóján.
Legnagyobb megdöbbenésemre, nem az igazgatóhelyetesiben találtam magam. Hanem a könyvtárban. Másodpercekig döbbenten álltam. Bálint "hozott vissza" a valóságba:
-Nem egészen úgy fest mint az igazgatóhejettesi-gúnyolódott- de azért megteszi.
-Na mindegy-mondtam halkan- menjünk, remélem teórám továbbbi része még fennáll, legalább is addig az ajtóig biztos, de hogy az mögött mi van arról fogalmam sincs-odasomfordáltam és rásimítottam a fülemet. Semmit nem hallotam, így lenyomtam a kilincset. Zárva, jaj ne! Az ajtó zárva van. Hátrfordultam Bálinthoz hogy közöljem a rosszhírt:
-Itt nem jutunk be. Zárva van.
-Hát ez nem igaz!-kelt ki magából -nem elég, hogy elcibálsz ide, és ráveszel, hogy törjek be a saját iskolámba egy gyűrűért amiről mindenfélét állítasz, akkor még ráadásul ki is kell mennem a tanári folyosóra ahol fegyveres őrök vannak-elszámította magát, túl hangosra sikeredett így hatalmas íjedségünkre egy hang kiáltott át a másik szobából a zárt ajtó mögül:
-Van ott valaki?!
Megdermedtünk. Észrevettek, mindennek vége… ezek a gondolatok futottak át az agyamon, Bálint már indult is az ablak felé, másodperceim voltak dönteni: A Triquon és kis eséjjel menekülés, vagy üres kézzel és nagy eséjjel távozni. Nem haboztam sokat a megoldás villámként csapott belém.
-Bálint, várj egy másodpercet, pontosan melyik részén van a szekrénynek?-kérdeztem.
Furán nézett, de hogy menthesse a bőrét, és minél előbb távozhasson rüviden félvállról kimászás közben vázolta a helyzetet:
-Ha ebből az irányból közelítenéd meg akkor az innenső sarkától befelé kb. egy olyan 30 centire, a szélén-azzal leugrott az udvarra és rohanva a kerítés felé indult.
Egyedül maradtam a megszerzett információkkal, és a gyors cselekvéskényszerrel. Nem bizonyultak túl jó társnak, úgyhogy pár másodperc gondolkodás után a folyósóajtó felé indultam. Hátam mögöt hagyva az újra kiáltó és kulcsát csörgető biztonsági őrt.
Kiléptem a folyosóra, és mielőtt becsuktam volna az ajtót, hallottam, hogy a biztonsági őr kinyitotta a sajtátját. Ez probléma-gondoltam. Na akkor most gyorsan! Végignéztem a folyosón. Pillanatnyilag üres! Szuper! Semmivel nemtörődve a nagyszekrény felé kezdtem rohanni. Már majdnem odaértem mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, és újra kiabál a biztonsági őr:
-Állj, vagy lövök!-Ez már fenyegetés volt, a javából de rá se hederítve rohantam tovább. Tudtam, hogy akorát nem fogok tudni ugrani de ekkor mintegy isteni segítségként megláttam egy széket mely az előtte lévő szekrény előtt állt. Tökéletes-gondoltam továbbrohanva, na akkor most amekkorát csak bírok!
És a széket dobbantónak használva elugrottam. Ahogy repültem a szekrény felé villámgyorsn cikáztak a fejemben a gondolatok, de volt egy ami főként foglalkoztatott: igazat mondott-e???
Ebben a pillanatban, "pályám" csúcspontján pont a szekrény mellett "repültem" és jöbb kézzel kereszbe nyúltam.
Nem volt időm keresgetni, a megadott helyre nyúltam. Ott volt, pontosan ott ahol mondta, hát nem vágott át! Egy poros, tenyérnyi faládika. Ám nem volt időm örülni neki, mert a szekrény tetején található fafaragásban elakadt a kezem, melyet még nem tudtam magamhozhúzni. Megpördültem, a ládika kiesett a kezemből, én pedig egyensúlyomat vesztve a földre zuhantam. Elég rendesen beütöttem a fejemet, megpróbáltam felálni de még térdre sem sikerült állnom, mikor a biztonságiőr állandó kiáltásai hirtelen halkulni kezdtek, majd elhaltak, és lassan elsötétült minden…
13.
…Hangok körbe-körbe, elgémberedett végtagok, és sajgó fej-ezek voltak az első érzékelhető dolgok. Aztán lassan fény… Tisztulni kezdett a kép. Mikor végre tisztán láttam, furcsa dolgot pillantottam meg. Egy ágy alja volt, de én is puhán feküdtem… Akkor ez egy emeletes ágy… -még nem fogott rendesen az agyam- sötét, mocskos falak… és ez a szoba ahol vagyok… olyan… szűk…-aztán hirtelen minden bevillant:
Egy cella. Börtönben vagyok…-nem akartam elhinni. Még életemben soha nem voltam börtönben. Felültem, majd hirtelen felpattantam. Rossz ötlet volt, megszédültem, úgyhogy visszaültem az ágyra. Sokat lehettem ájultan mert már nem jött be fény az ablakon.
A következő két percet elgémberedett végtagjaim élesztgetésével töltöttem. Aztán miután mind a négyet mozgatni tudtam, eszembejutott valami… a fejemhez kaptam, jókora púp volt rajta, de úgy látszik nem vérzett, mert nem volt seb, se kötés rajta. Most, hogy ezt ellenőriztem, lassan újra felegyenesedtem, és a cella rácsaihoz sétáltam.
Kinéztem (már amennyire egy cella rácsai közt lehet), majd sóhajtottam. Pedig olyan szépen ment minden! Már épp megvolt a dobozka, és nem is voltam messze a meneküléstől, így utólag már elmondhattam, hogy tervem az volt, hogy amilyen gyorsan csak tudok, elfutok, és mivel biztosan látták volna, hogy még csak közöm sincs az érettségikhez, és mivel továbbra is védeniük kelett volna, nem jöttek volna utánam, és én éjfélkor úgy is eltűntem volna.
Hopp, jut eszembe éjfél! Mennyi idő lehet?-kérdeztem magamban.
-Éjfél lesz hét perc múlva- szólt egy hang mögülem. Először borzasztóan megrémültem, aztán bátorságot gyűjtve nem is foglalkozva a hang gazdájával (mivel a cellatársamnak egy normál embernek véltem), gondolkodóba estem.
-Most, hogy fogyok innen megszökni, el kell jutnom éjfélre arra a helyre ahol a legjobban nem kéne lennem! De hogy?!-töprengtem hangosan. És ekkor tökéletesen váratlanul nevetés hangzott a hátam mögül. Nevetés mely őszintének tűnt.
-Azt mondod- zakatolta röhögcsélve- éjfélre ott kell lenned ahol a legjobban nem kéne . . . éjfél lesz hét perc múlva és te egy börtönben vagy… és azon töprengsz, hogy juss el oda?! Hát ez igazán jó!!! -majd újra csak nevetett. Hátranéztem, ott ült a felső ágyon a falnak dőlve, az arcát nem láttam, de a hangja… olyan ismerős volt, így hát rákérdeztem:
-Ki maga?-egy másodperc alatt abbahagyta a röhögést és így szólt:
-Azt hiszem ezt a kérdést már egyszer megvitatuk, bár valóban nem mondtam meg ki vagyok, de ezt most sem kívánom megtenni – meg sem bírtam szólalni, egyszerűen annyi mindent akartam mondani, hogy perceken keresztül néma csendben meredtem rá. Aztán végül ahogy az eldugult gépből a dolgok, úgy belőlem is kezdtek szivárogni a szavak:
-E… ezt most komolyan mondja? A… akkor most megérkeztem? Ott vagyok ahol a legjobban nem kellene lennem? Hát ez egyszerűen… egyszerűen csodálatos!
-Na ez azért egy kicsit túlzás, bár kétségtelen, nem sokon múlt. Mikor leszálltál a buszról, azt hittem vége, elvileg vége is volt, mert aki elsőre nemet mond azt általában megöljük, de éreztem benned valamit… valamit, ami arra ösztökélt, hogy adjak egy második esélyt. És lám, éltél vele -szavai örömmel töltöttek el. Megérkeztem! -és most ha nemprobléma elkezdhetnénk az érdemi munkát, illetve elindulhatnánk végre.
-Ööö, de hogy?-álltam értetlenül.
-Nem gondolod hogy arra megyünk? -nézett a rácsok felé.- természetesen nem. Most valahova máshova megyünk… kicsit gyorsabban…-és elővett egy üvegcsét -ez itt a teleport. Hazavisz… -megilyedtem, hogy most ismét oda megyünk vissza ahol éltem. De rám nézett és megrázta a fejét. -Azt mondtam: Haza! – majd a falhoz vágta az üveget. Döbbenetemre, piros ragacs ami benne volt nem folyt le, hanem kör alakba állt, és hullámozni kezdett. -A jármű előált, kövess -mondta, majd megindult mintha a falnak menne neki, már épp szólni akartam, hogy ugye ez csak vicc, mikor a piros ragacs elnyelte.
Tudtam, hogy utána kell mennem, egy új helyre, egy új életbe. Nagy levegőtt vettem, körbenéztem még utoljára, hiszen nem tudtam, látom-e még ezt a világot. Aztán odaléptem a ragacs elé, becsuktam a szemem, beledöltem, és hagytam, hogy elnyeljen az új életem…
2 hozzászólás
Üdv.Mitagadás,vártam a folytatást.Jól göngyölíted a sztorit.Továbbra is valahogy így kéne csinálnod.Persze ez csak az én véleményem.Az író te vagy,rajtad áll.Várom a folytatást.GRATULA.nbp
Eddig tetszik a történet, csak annyi szálat varrtál el amit mindenképp fontos volt. Megyek olvasom a folytatást.