Szavad, mint a jégszívű szél,
meghasítja szívemet,
vörös patakot fest a deres földre,
tovább már nem szenvedek.
Némán körülölel a lomha ősz,
várom a percet, mikor utoljára rám köszönsz,
várok, mint halálra ítélt a kötelet,
nyakamat szorítja két kéz. Talán a te kezed?
Szorítsd, szorítsd, had ropogjanak a porcok,
e földön már úgy sem lehetek boldog,
a halál fekete fátylába öltözöm,
sápadt arcomon mosoly, szememben bús közöny.
8 hozzászólás
Szép ez a vers kedves Györgyi, még ha szomorú és fájdalmas is.
Ne hagyd, hogy a közöny uralkodjon…
szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Susanne köszönöm, és igyekszem.
Üdv. Györgyi
Hihetetlen erö,meggyözödés,megbántottság,
Kedves sailor erő? Igen, lassan kezd visszatérni. Köszönöm, hogy itt voltál.
Üdv. Györgyi
…és szembenézés
a közönnyel…
A legjobbakat!
Szeretettel:sailor
Kedves Györgyi!
Elkeseredés hangzik a versedből, de ettől is rosszabb a közöny.
Kívánok neked szebb napokat szeretettel: oroszlán
Kedves oroszlán sajnos tudom, de…..
Köszönöm jöttödet és szavaidat.
Üdv. Györgyi
Fájóan szép!
Szeretettel:sailor