A tó megfürdeti a csillagokat
Gondoskodó, nyugodt édesanya
*
Lubickoló halak néhánya felriad
Sötét az éjjel, mikor Ophelia a stégre pihen
A deszkák kemények, mégis azt képzeli
Fejét most is Hamlet ölében pihenteti
A szellő ringatja álomba:
Ablakok helyett az idő kapuja áll tárva nyitva
Száraz orchideák zizegése helyett, csak varangyok kuruttyolnak
A vakító holdfény most könnytelen tükröződik szemében
Hamlet az álomban, Hamlet a múltban, minden lehetséges időben
Biztonságban eltett mindent, ami nem létezik –
Mindent csak hullócsillag módjára sikerült élni
Ophelia szemét lehunyva támad fel
Hamlet illékony illata, emléke, mint a naplemente
A tóparton zuhan, zuhan, majd eltűnik a mélyben
Mocsaras álmokkal teli a tó
De létezik benne elég kincset rejtő kagyló
Édesvízi sellők hívják útra Opheliát
Legyen ő a következő, aki vízen jár
*
Éjfél, a vízben csillagképek alszanak
Fűzfa lóg a vízbe, ebihalak lubickolnak
De az emberek mind kóros álomban ringatóznak
Ophelia a kemény deszkákon utoljára lepihen
Szemét behunyva hallgatja a néma életet
Hamlet sehol, biztos távolságban
Egy másik drámát vívó világban
2 hozzászólás
Remek szürreális képek elevenednek meg, nem is Shakespeare világában, hanem egy mai drámában.
Tetszett nagyon.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Köszönöm a kedves szavakat 🙂 Opheliát és Hamletet úgymond kölcsönvettem, hogy megalkossak/létrehozzak valamit a mából, amit úgy érzem, velük tudok kifejezni.
Üdv,
Dorka