Nem azért mondom, hogy büszkélkedjek vele, de üdülni voltam. Mondhatom, jól éreztem magam, és remekül szórakoztam. Talán el sem árulom hol, még irigykedhetne rám valaki. Azt talán mégsem, de azt se higgye rólam senki, hogy mazochista vagyok.
Hát akkor vágjunk bele. Én szóltam…
Kezdetnek jó…
Amikor megérkeztem, régi ismerősként üdvözöltek. Az egyiknek hiányoztam.
– Régen járt már nálunk – így üdvözölt. A másik azt mondta:
– Jaj, maga az, akinek olyan gyönyörű lánya van, és a neve, a neve… most nem jut eszembe, de az is nagyon szép…
Milyen kedvesek, hogy így emlékeznek rám.
Azután bevezettek egy szobába. Mondták volna, hogy válasszak ágyat, de már csak egyetlen üres ágy volt, így nem tehették. Csomagoljak ki nyugodtan, majd értem jönnek.
Jöttek is hamarosan. Először is megmértek. Testmagasság, testsúly. Nem mintha változott volna tavaly óta…
Azután felvették az anamnézist. Mikor születtem, hol és miért? Mikor lettem szobatiszta. Mikor ültem fel, mikor tanultam meg járni. Mikor tanultam meg írni, olvasni… ( ez még hagyján). Anyám és apám születési ideje, helye, testmagassága, haja, szeme színe, milyen betegségben szenvedtek, ha igen mikor, élnek, elhaláloztak… sorjáztak a kérdések.
Hát nem állítom, hogy mindenre tudtam a választ. Esküszöm, az ágyon nem volt akkora lepedő, mint amibe beirkálták ezeket az adatokat. Sőt, ha felviszik az űrbe és lelógatják bizonyára a földig érne. Azt még nem is mondtam, nem csak egy volt belőle.
Próbáltam finom utalást tenni rá, hogy hát hiszen ezt mind elvégezték már tavaly. Nem akarok ujjal mutogatni rá, de ott lehet a gépbe benne, nem lenne elég esetleg csak a változásokat?… Mert ugye a születési dátumom azóta sem változott…
– Oda is bekerülnek, nyugodjak meg – mondták, de előbb három ilyen lepedő formátumút kell kitölteniük…
Jó, hát ha gondolják, én meg sem szólalok.
Azután volt még lázmérés, vérnyomásmérés, EKG. Minden adat felkerült a három lepedőre.
Már éppen azon kezdtem tűnődni, mi lenne, ha történetesen a mentő hozott volna be? Akkor is végig kellene csinálnom ezt a procedúrát? Már így is alig állok, ülök, pedig a saját lábamon jöttem be.
Még a gondolataimban is olvastak… mintha éppen azt hallottam volna, hogy már végeztünk is, mehetek vissza a helyemre, ebédeljek meg nyugodtan, azután majd jön egy orvos, aki meg fog vizsgálni.
Egészen elképedtem. Ezt a vendégszeretetet. Engem itt ebéddel várnak? Csecsemő koromban gondoskodtak így rólam utoljára.
Sorban állás…
No, a másnap, az kész kabaré volt. Mondtam is a szobatársaknak, ilyet még nem pipáltunk, hogy itt csak úgy, tiszta ingyen szórakoztatnak bennünket. Hát ilyen nincs sehol. Halálra röhögtük magunkat.
Már előző nap megkapta mindenki a maga üvegcséjét, poharát, dobozát. Igen, igen, nem beszélek félre, jól hallottátok. Csak éppen azzal nem számolt senki, hogy csak egy, mondom, egyetlenegy vécé van az osztályon. Igaz, csupán 25 – 30 főre. Nem olyan sok az, ugye? No meg hát a másikat nem lehet lehúzni. Hát ki tehet róla? Úgy meg nem lehet használni, érthető, nem?
Szóval a reggel sorban állással kezdődött. Mindenki szorongatta a maga poharát, üvegcséjét, sőt, azt a szögletes, több literes dobozt, amibe 24 órán át kellett a vizeletet gyűjteni.
Hát hihetetlen, hogy én minden jóból kimaradok. Csak nekem nem kellett sorba állnom. De tényleg, olyan szerencsétlen vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, így hát elintéztem a dolgot még akkor, amikor mindenki az igazak álmát aludta. Mondom, semmihez nincs szerencsém…
Jöttek már a nővérek is. Vért venni, vérnyomást, testsúlyt mérni. No, amikor a mérlegre álltam, és a nővérke szemrebbenés nélkül beírta az előző napi 60 kilogramm után a 64-et, akkor már azt mondtam, álljunk meg egy pillanatra…
Azt mondja, ne foglalkozzak vele, ilyen az ő mérlegük. Ó, már annyira megijedtem, hogy a kaja tette… gyorsan beszoroztam, ha öt-hat napot maradok, az 20 – 24 kilót jelent, hááát a kutyám sem fog rám ismerni, ha nyolcvan kilósan megyek haza. Így viszont azonnal megnyugodhattam, nem a kaja a tettes.
A gyógytornászok is sorba álltak az ajtókban. Ott vadásztak ránk. Alig várták már, hogy kiebrudalják a nővéreket és jól megtornáztassanak bennünket.
Közben a reggeli is megérkezett. Igaz, enni már nem volt idő, mert máris jött a vizit.
Csupán egy szál orvos… néha akadt mellé egy nővér is. Nem nagy szám. Gyorsan letudtuk ezt is, nem sok vizet zavart.
Már azt hittem, most fellélegezhetek! De nem. Volt program egész napra. Újra jöttek a nővérkék, egy-egy flaskával, s mindegyikünket bekötöttek infúzióra. Három óra mire lecsöpög.
Legalább addig békén hagynak.
22 hozzászólás
Hát kedves Ida ez tényleg kezdetnek jó! szeretettel: István
Ne búsulj István, a folytatás sem rosszabb… 🙂
Köszönöm, hogy beestél ide. 🙂 Régen láttalak.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Hű! Ezt az "üdülést" inkább kihagynám…
Jó, hogy derűsen is fel tudod fogni a kórházi megpróbáltatásokat. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Az a gyanúm, hogy Te nem kapsz kedvet hozzá… 🙂
Tudod, ezt vagy így, vagy sehogy nem lehet elviselni.
(akkor már inkább így)
Várnak még újabb meglepetések, és én is várlak vissza.
Ida
Kedves Ida!
Most ´idézek´…csoda jó írásodból.
Ezek a sorok ´megfogtak:
"Azután felvették az anamnézist. Mikor születtem, hol és miért? "!!!!!
"No, a másnap, az kész kabaré volt. Mondtam is a szobatársaknak, ilyet még nem pipáltunk, hogy itt csak úgy, tiszta ingyen szórakoztatnak bennünket. Hát ilyen nincs sehol. Halálra röhögtük magunkat."
"Jöttek már a nővérek is. Vért venni, vérnyomást, testsúlyt mérni. No, amikor a mérlegre álltam, és a nővérke szemrebbenés nélkül beírta az előző napi 60 kilogramm után a 64-et, akkor már azt mondtam, álljunk meg egy pillanatra… "
"Csupán egy szál orvos… néha akadt mellé egy nővér is. Nem nagy szám. Gyorsan letudtuk ezt is, nem sok vizet zavart."
Csida j
Kedves sailor!
Örülök, hogy jól szórakozol. A nővérek is gyakran tértek be hozzánk, mert a mi kórtermünk mindig nevetéstől volt hangos. Aztán még ők mennyit meséltek élményeik gazdag tárházából… 🙂
Köszönöm, hogy jöttél. Holnap küldöm a következőt, amit nem kevésbé lesz érdemes elolvasni, mint ezt. 🙂
Szeretettel
Ida
Elnézést,´elszállt´1
Csiada jó akartam!
Szeretettel gratulálok:sailor
Drága Ida!
Mi lesz még itt? Hasonlókat én is átéltem szanatóriumban. Szerencsére nem mindenik ennyire ilyen:)))
Szívesen olvasom tovább.
Ölellek szeretettel: Ica
Köszönöm szépen, Ica drága. Holnap jön a folytatás.
Érezd magad jól a következő résznél is.
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Egyenesen fantasztikus, annyira pozitív, hogy ettől az ember rögtön új erőre kap.
Szeretettel!
Kedves Szabolcs!
Igen, új erőre kap, jól mondod. 🙂
Csak így lehet, másként nem érdemes… 🙂
Köszönöm a látogatást.
Szeretettel
Ida
Szia Ida! 🙂
Nagyon tetszik a bevezető rész, már azon mosolyogtam, ráadásul a cím is jelzett. 🙂
Köszönöm a derűt, mert jól jön az mindenkor, bár nem éppen a legjobb körülmények között született.
Tetszik pozitív életszemléleted is.
Jövök a következőhöz is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Örülök, hogy derűs lett a kedved.
Tudod, amikor az embernek sírni lenne kedve, ez a legjobb megoldás. A mi kórtermünk mindig kacagástól volt hangos. Mások is hozzánk jártak üdülni. 🙂
Köszönöm, hogy itt voltál, várlak a következőnél is. 🙂
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jó, hogy ilyen humorosan fogadod a történteket. Nos, ezért én mégsem irigyellek, mert nekem is voltak már hasonló élményeim. S éppen most szorongok, mert újra szükségem volna némi kezelésekre, tornákra.
Várom a következő részt, hiszen megígérted, hogy abban is lesznek neked kedves emlékek.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Ida!
Nagyon jó, hogy ilyen humorosan fogadod a történteket. Nos, ezért én mégsem irigyellek, mert nekem is voltak már hasonló élményeim. S éppen most szorongok, mert újra szükségem volna némi kezelésekre, tornákra.
Várom a következő részt, hiszen megígérted, hogy abban is lesznek neked kedves emlékek.
Szeretettel olvastam: Kata
Drága Kata!
Igen, a szorongás megvan az emberben, de csak addig, amíg be nem esik az osztályra, azután már megy minden a maga rendjén.
Köszönöm szépen, hogy olvastad. Várlak a következőnél is szeretettel.
Ida
Drága Ida!
Csodálatos természeted van. De így kell ezt, könnyebb, ha ki tudjuk nevetni a megpróbáltatásokat!
Kíváncsian várom a folytatást is!
Ölellek szeretettel:
Ylen
Drága Ylen!
Tényleg megszállt a kisördög, a mi kórtermünk mindig hangos volt a kacagástól, mások is hozzánk jöttek derülni… Van az úgy, hogy másként talán nem is lehetne elviselni.
Köszönöm, hogy olvastál és derültél.
Ölellek szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Hát igen! Szokásos frázis- ez a mai helyzet az egészségügyben. Csak kórházba ne kerüljek, mert amiket hallok, olvasok, egy rémálom. Utólag vicces is lehet a dolog, de amikor részese vagy nem igazán. Csak így humorral lehet átélni/túlélni! üdv hundido
Igen, kedves hundido, csak így lehet túlélni…
Ha komolyan vesszük, inkább belebetegedni lehet.
Köszönöm, hogy itt voltál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Minden ember fél a kórházba meneteltől, legyen az kivizsgálás, vagy éppen egészségi állapot javítása. Ott várják a régi ismerősök esetleg, új ismerősökre tesz szert. és egy kis humorral elviselhetőbbé lehet tenni, ha a humorérzékünket nem veszítjük el.
Csak egy szál orvos képviselte a vizitet? Amikor én voltam kórházban, alig fértek be a kórterembe.:) Úgy látom, változnak az idők…:)
Megyek a következő részhez, ez a rész is nagyon tetszett, ahogyan leírtad az első napok megpróbáltatásait.
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Az természetes, hogy ódzkodunk, szorongunk, ha kórházba kell menni, viszont, sokszor rajtunk is múlik, hogy gyógyulunk-e, vagy még betegebben jövünk haza. Nem mindegy. 🙂
Bizony, egy szál orvos… az is többször rezidens… az orvosok többsége már Angliában gyógyít, a nővéreknek hála, hogy még működik valami egyáltalán. Bár közülük is hiányzott már néhány, aki felhúzta a nyúlcipőt. De így nem lehet, nézzük inkább a jó oldalát, nem kell az orvosnak hálapénzt adni, úgysem lenne. 🙂
Köszönöm, hogy mindig rendszeresen meglátogatsz. Remélem ezúttal sem bánod meg. 🙂
Szeretettel
Ida