ÁLMOMBAN TELJESEN IDEGEN, a valóságban nem létező ismerősöket láttam a gyárban Bede-puszta, 1946. augusztus 25-én a nagyfőnök hivatott és kérdőre vont, miért maradtam távol ennyi ideig? Micsoda badarság ez az álom? (Fölébredve reméltem, hogy nincs valami baj.)
Előre megálmodtam, hogy mi fog történni! Betegszabadságon voltam szüleimnél, a gyárban pedig tévedés folytán rosszul jelentettek le az irodához, ami kellemetlenségeket okozott nekem.
Szerencsémre végül kedvezően zárult az ügyem. Kerékpárral mentem az országúton Salgótarján közelében, és mégis úgy éreztem, mintha a kisbárkányi keresztnél kellett volna befordulnom.
Esett az eső. Visszanéztem, és mögöttem gyönyörű tájkép tárult elém: a szent kereszt akácfák között, ami mégis magányosan állt az út kanyarulatánál. A háttérben sötét felhők gomolyogtak, elütő, éles színekkel, világos kerettel. Ez a részlet a kereszttel annyira különös látvány volt, hogy ha eszembe jut ez az álom, még ma is magam elé tudom idézni a kereszt mögötti rész csodálatosan szép színeit, a kéknek erős kontúrral elválasztott árnyalatait… mint egy jól sikerült festményt.
Reggelre elállt az eső, de az udvarban, mindenütt nagy a sár, a földutak járhatatlanok. Ma nem tudok elmenni a templomba sem.
Cserkészek
Bede-puszta, 1946. augusztus 27.
TEGNAP ESTE megint zuhogni kezdett az eső, mégis meglepetés ért. Ahogy kinéztem az ablakon, néhány kis cserkészfiút láttam, amint ide-oda rohangálnak, mintha nem is tudnák, kit vagy mit keresnek. Apukám kiment hozzájuk, behívta őket.
Beszélgetésükből kitűnt, hogy salgótarjániak, de Mátraverebély-Szentkútról jöttek ide, azzal a feladattal megbízva, hogy egy „hölgyet” kell megtalálniuk.
Ahogy ők mondták, a parancsnok úr üzenetét kell átadniuk. Még mások is jöttek, itt a találkozóhely, a keresztnél. Alig mondták el, megszólalt a síp, a többiek is megérkeztek. Szüleim rám néztek: mit jelent ez? Csak egyedül én értettem igazán az egészet. A legnagyobb fiú bőrig ázottan, katonásan megállt előttem és elmondta az üzenetet: „Parancsnok úr üdvözletét küldi. Az lesz a jel, hogy itt voltunk, és megmondjuk, Katóka kisasszony valóban Bedén van-e?”
Meglepetéssel, édes-fájó érzéssel hallgattam végig a fiú szavait és eszembe jutott: ő ismeri legjobban a köztünk magasló korlátokat, és mégis… mégis féltékeny lenne? Tudni akarja, hogy valóban ide jöttem, ahová mondtam?
Mondhatom, kellemesen érintett az üzenet. Most már nyugodt vagyok: biztos, hogy legalább addig, amíg kiadta kiscserkészeknek a parancsot, amíg rólam beszélt, addig rám gondolt, mert hasonló gondolatok foglalkoztatták, mint engem.
Sajnáltam a gyerekeket, mert teljesen eláztak, szárítgatták a ruháikat. Hét óra után vissza akartak indulni, de nem engedhettük őket ilyen nagy útra, szakadó esőben, sötétedéskor. Megnyugtattam a kis csapatot, hogy a felelősségemre nyugodtan maradjanak reggelig.
Vacsorát készítettünk tíz éhes gyereknek. Óriási lábasban papriskás-krumpli készült kolbásszal, majd fejenként 2-2 pohár tejet ittak. Figyeltem a helyes, komoly diákfiúkat, ahogy kitágult, csillogó szemmel mesélték az élményeiket, miközben nyelték a finom friss tejet.
A szomszédban készített éjjeli szálláson aludtak. Miért igen, miért nem, de este olyan jóérzéssel, nyugodtan aludtam el.
Másnap reggel kivételesen korán, már hét óra előtt fölkeltem, mert tudtam, hogy a kiscserkészek idejében akarnak visszaindulni.
Néhány sort írtam a parancsnoknak, kimentettem őket, a felelősséget magamra hárítva. Levelemet természetesen szigorúan csak erre a témakörre alapoztam.
Olyan szívesen írtam volna mást is, de nem akartam, nehogy bárki félreérthesse a félreérthetőt! Gondolom, ő nem bánná. Reggeli után aztán útnak indult a kis csapat, nagy hálálkodással.
Kedves gyerekek, úgy örültem nekik, és az üzenetnek, amit hoztak.
Délelőtt sok munka várt rám, kenyérdagasztás, aztán a lekvár főzésnél segédkeztem. Ebédre mákos tésztát készítettünk, végül főtt csemegekukorica került az asztalra.
A finomságokból jól kivettem a részem az eltelt idő alatt: a házi tej, főtt kukorica, és sok gyümölcs, mind olyan csemege, amit Salgótarjánban nélkülöznöm kell. Alaposan meghíztam. Meg sem fognak ismerni, ha visszamegyek.
Gyorsan telnek a napok, már csak két nap van hátra, aztán vége a nyaralásnak. Nem figyelhetem az udvaron szaladgáló kiskacsákat, az aranyos, koromfekete Csóri-cica játékát.
Jó lett volna, ha a szép nyári idő tovább tart, továbbra is járkálni kint a természetben, csak úgy, cél nélkül elmerengni a semmiben, élvezni ezt az egész csodás valószínűtlen valóságot.
Többet kellett tartózkodni zárt helyen, sokat olvastam. Most például Harsányitól a többkötetes „Wisky szódával” c. könyvet lapozom, már a második kötetnél tartok. Előttem eléggé ismeretlen az a felelőtlen, semmittevő életstílus, amit az író ebben körvonalaz. Megbotránkoztat az ízléstelen, érzékies beszédmodora, ahogyan beszélteti a szereplőit. Anna alakja tetszik benne, az a nyugodt, komoly, mégis élénk, életrevaló nőtípus. Nagyon érdekel partnerének, Titinek további sorsa.
Most leteszem a tollat és megyek, tovább olvasom a kötetet.
Csütörtök. – Eljött aranyszabadságom utolsó napja. Úgy elszaladt az idő, észre se vettem. Nézem a szép tájat, nem tudok betelni vele. Kellemesen töltöttem a napokat, jót tett nekem ilyen sokáig zavartalanul pihenni.
Kár, hogy egy hétig esett az eső. Ez annyit jelent, hogy ki se lehetett mozdulni a nagy sár miatt. Szerettem volna még sétálni a szabadban, az erdőben.
De így is nagyon sokat jelentett a pihenés. Fizikailag teljesen rendben vagyok, de lelkileg, sajnos ugyanezt nem mondhatom el.
Gondjaim mind megmaradtak: nem tudom magam túltenni a családi bajokon, aggódom Bandi öcsém sorsa miatt; apukám fizetése alig elég az internátusi költségekre, ezért én is juttatok neki apró költségekre minden hónapban.
1946. szeptember 4. szerda.
NYUGTALANUL aludtam. Álmomban össze-vissza keveredve láttam ismerős- és ismeretlen arcokat, köztük Gyugyi bátyám arcát, a régi ismerős mosolyával, zászlós egyenruhájában. Láttam dr. Koncz tanárt is, de nem olyan volt, mint mindig az életben; flegmán, közömbösen beszélt hozzám, ami fájdalmat okozott.
Salgótarján, 1947. január 9. csütörtök.
Otthon álmomban, a rekamién ültünk hárman: rajtam kívül középen egy nagyon szép, bánatos szemű, általam ismeretlen lány, mellette Gyurka ült (nemsokára vőlegényem). A lány betegesen szerelmes volt beléje, Gyurka pedig mindkettőnkbe. Én éreztem, hogy le kell mondanom róla, hisz’ az a másik súlyos beteg.
Rám nézett Gyurka és én láttam a szeméből, hogy engem szeret jobban, de azt is tudtam, hogy mindez csak tünemény. Intettem a szememmel, hogy a másikra néz¬zen, mert ő figyel minket. Én pedig elfordítottam a fejemet, hogy ne lássák a szememből hulló könnyeket. Ekkor ment el a villamos az út mellett, zörgésére ébredtem föl, a párnám vizes lett a könnyeimtől.
1947. február 28. Aggódom Pityu bátyámért. Már Budapesten van, nem tudom, miért nem ad hírt magáról? Ha bajban van, miért nem tudatja velem? Ismerhet annyira, hogy mindig szívesen segítek neki, amennyire módomban áll. Aztán álmomban 2-3 levelet adott be a postás, Pityutól jöttek. Az egyiket elolvastam, nem jöttem rá, hogy mit tartalmaz.
„1947. március 11.
Auschwitzi láger parancsnokát a Németországot felszabadító amerikaiak kiadják a lengyeleknek, s Varsóban kerül sor a bírósági tárgyalásra, ahol elítélik, és az általa létrehozott haláltáborban történt a büntetés végrehajtása (akasztás).”
1947. november 12. zavaros éjszaka: rémes álmot láttam.
Talán azért, mert kicsit később vacsoráztunk? „Hekus Döncivel” és Gyurkával egy hegyről lefelé jövet, a bokrok közül gyanús alakok lestek ránk, el akartak fogni minket.
Visszafordultunk, próbáltunk menekülni. Gyurka elől szaladt, én nem bírtam, csak a kezemet nyújtottam feléje, de nem várt meg.
Később egy kertben találtuk magunkat. Gyurkát verték, de én nem tudtam rajta segíteni. (Ez az álom előrevetítette, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Bevált, de akkor azt még nem tudhattam
Utána egy sovány, csapzott kiscicát kínoztam (én, a nagy állatbarát!), mintha minden rossznak ő lett volna az oka. Aztán megsajnáltam, lefektettem és simogatni kezdtem. Mindez olyan zavaros, érthetetlen és nagyon kellemetlen volt, ezért annak örültem, hogy már hajnali ötkor felébredtem. (Hekus Dönci nevű, még Marosvásárhelyről ismerős diák, de nem ott járt iskolába, ahol én, csak baráti ismeretség volt köztünk. Furcsa, hogy most ennyi év után álmomban előjött.)
Az élet igazán nem hordott, nem is hordhatott a tenyerén, hiszen legszebb éveimben szakadtam el attól a helytől, ahol legszebb középiskolás éveimet éltem, benne első szerelmeimet, boldog családi-rokoni kapcsolatokat, aztán el kellett szenvedni a menekülést Erdélyből, a front elől, a félelmeket, rémségeket kellett a front alatt átélnem.
Vártam a boldogságot, megtaláltam, én balga, azt hittem, hogy életem párját. Helyette mit kellett megélnem? Rettenetes nehéz, küzdelmes élet várt rám sokáig. Egy elromlott házasság, aztán egyedül három gyermekemmel: küzdelem a létért, a fennmaradásért.
Tulajdonképpen az alatt a bizonyos 40 esztendő alatt. a kommunizmus idején teltek, és vesztek el legszebb éveim.
Még Salgótarjánban hamarosan találtam munkahelyet, előbb a Városi Tanácshoz tartozó Egészségházban a Főorvos, aki a házasulandó felek egészség-ügyeit intézte, keresett félnapos adminisztrációs munkára valakit, s amikor megtudtam, jelentkeztem hozzá.
Ott azonban kevés volt a jövedelem, állások után kutattam, s a Bányairodában ideiglenes munkára, leltározáshoz is fölvettek, ezért délelőtt az Egészségházban dolgoztam, ebéd után pedig a Bányairodában, ahol jó fizetést kaptunk, azonban csak ideiglenes jelleggel foglalkoztatott 20 gépírni tudó személyt.
Azonban ez csupán három hónapra szólt, tovább érdeklődtem, és a salgótarjáni Városi Tanács Titkára keresett munkaerőt, ugyanakkor az Acélgyár is.
Én a gyárat választottam, mivel a fizetés ott jobbnak mutatkozott, a Forint megjelenése előtt kaptunk természetbeni járandóságot viszonylag jó fizetéssel.
Ott dolgoztam több, mint négy évig, nem akartak elengedni, én se hagytam ott őket szívesen, de nem tehettem mást, amikor férjhez mentem, nagyon messze esett, négy kilométerre az új lakás.
Igaz, otthonnak nem nevezhető, én se éreztem soha anyósom lerobbant lakását. A gyárban akkor szokásos módon, úgy jegyezték be a kilépésemet, hogy „Önkényesen” kilépett. Ez pedig azzal járt volna, hogy szabadságnál rosszul járnék, mivel nem ismerik el a korábbi munkahelyeket.
Még jó, hogy az új helyen ettől eltekintettek, s örültek, hogy ott jelentkeztem náluk.
Amikor házasságot kötöttem, s mivel a gyár nagyon messze esett a lakástól (4 km), közelebbi munkahelyet kellett keresnem, mert akkor még nem volt autóbusz-járat, csak vonat, az pedig korán hajnalban vitt volna el, ami nem felelt meg nekem.
*-**-*
9 hozzászólás
Kedves Kata! Az álmok leírása és a sok apró történés elmesélése, nagyon hitelessé, és olvashatóvá teszi ezt a részt is. Beleszövöd a "mesébe" saját gondolataid, érzéseid ismertetését, s így mi olvasók hű képet kapunk azokról a napokról. Mint ahogy lényedből, írásodból is a hit és a szeretet sugárzik. A történet optimista kicsengésű, annak ellenére, hogy egy történelmileg nagyon nehéz korszak sötét háttere árnyékolja be! Nagy érdeklődéssel olvasom, és várom a folytatást! Szeretettel: én
Kedves Laci!
Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat, örülök, hogy tetszik és elolvasod a korabeli időben megélt életem egyes részeit. Mindig szeretettel várlak: Kata
Kedves Ida!
Örülök, hogy a novellámat olvasod, ami igaz történet, mert megtörtént. Érdekes, hogy nem is egyszer már megtörtént, hogy azt, amit átéltem, vagy előttem áll, megálmodtam. Már olyan is volt, hogy egy éjszaka anyukámmal ugyanazokat láttuk, akik közül egyiket ő nem ismerte, mégis név szerint elmondta nekem.
Nagyon különös volt, hogy ilyen is megtörténik.
Köszönöm, hogy itt jártál és elolvastad a korabeli igaz történetet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Álom és valóság keveredik itt ebben a részben. Milyen különös az élet, az álmok produkálhatnak olyasmit, küldhetnek jeleket figyelmeztetésként, csak sajnos azt mi nem mindig értjük, nem tudjuk megfejteni, csak akkor következtethetünk rá, amikor már megtörtént, vagy elrontottunk valamit, hogy igen, az egy JEL volt…
Nagy élvezettel és szeretettel olvastalak ismét.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Bizonyos, hogy az élet érdekes történéseket tartogat nekünk néha, alig lehet megérteni. Már több alkalommal megtörtént, hogy bizonyos eseményeket előre megálmodtam. Egy alkalommal pedig anyukámmal álmodtam ugyanazt, ott az volt a legkülönösebb, hogy ő nem ismerte az illetőt, akivel álmomban ő is, én is találkoztam.
Köszönöm, hogy itt jártál és mindig szeretettel várlai: Kata
Kedves Ida!
Bizonyos, hogy az élet érdekes történéseket tartogat nekünk néha, alig lehet megérteni. Már több alkalommal megtörtént, hogy bizonyos eseményeket előre megálmodtam. Egy alkalommal pedig anyukámmal álmodtam ugyanazt, ott az volt a legkülönösebb, hogy ő nem ismerte az illetőt, akivel álmomban ő is, én is találkoztam.
Köszönöm, hogy itt jártál és mindig szeretettel várlai: Kata
Kedves Kata!
Nagyon jó olvasni a Bede-pusztán töltött szabadságod élményeit, az álmokat, a valóságos történeteket. Sajnos többször van, hogy kapunk jelet, csak nem ismerjük fel, így nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Ebből a részből úgy vélem, hogy városi lány lényedre nagyon szerettél falun lenni, szeretted/szereted a természetet. Látom, fenn van a következő rész is, megyek elolvasni.
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Látom, hogy kedveled olvasni a föltett írásaimat. Jól látod, hogy szeretem a természetet, és azt, hogy városi lány létemre szerettem a falusi életet is. Ez abból ered, hogy apám falun tanító volt, amikor születtem, és addig, amíg középiskolába mentem, falun éltem. Három fiútestvéremmel jártuk az erdőket, minden megközelíthető helyet ismertük.
Szeretettel köszönöm, hogy szorgalmasan olvasol: Kata
Kedves Kata!
Zaklatott lelkiállapotodra jellemző, hogy még a pihenés nyugalmas ideje alatt nehéz és érthetetlen álmok gyötörnek.
Mai szemmel nézve, az a feladat amit a kiscserkészek kaptak a táborvezetőtől, a gyerekekre nézve kimerítő, némileg veszélyes /rossz időjárás, rossz terepviszonyok, rájuk esteledő időszak, élelem és menedék hiánya/ volt, és az én szemembe nem vet jó fényt rá. No persze egy szerelmes lánynak öröm, hogy úgy érzi fontos a szeretett férfinak, de könnyebb lett volna neked, ha nem közeledik ilyen módon feléd. Úgy érzem ez nem volt tisztességes sem veled, sem a gyerekekkel. Csak nem úgy gondolta, hogyha az övé nem lehetsz, akkor ne legyen kapcsolatod mással se?
Érdekes, de nagyon szomorú a számomra, ahogyan viselkedett veled.
Judit