Az esemény középpontja mi más lehetne, mint egy lány. Milyen véletlen: egy közös nyaralás alkalmával találkoztunk, és – milyen érdekes -, pont a Balaton partján.
A kölcsönös vonzalom szinte azonnal megmutatkozott. Csak állt ott a mólón, a hajával bíbelődött, én pedig hosszan bámultam Őt, miközben bután vigyorogtam. Többször rám pillantott, olyan… sanda formán, és közben is csak naivan mosolygott.
A csajt lassan mertem megkörnyékezni, hamarosan szóba elegyedtünk. A lehető leggyámoltalanabb, legbotorabb kérdéssekkel nyitottunk: „Szia! Mit csinálsz itt? Hol laksz egyébként?”
Egyből megtetszett a stílusa. A környéken kétféle réteg létezik: fogyasztó és kiszolgáló, azaz, a nyaraló népek, és azok, akik szolgáltatják nekik a felhőtlen kikapcsolódás nélkülözhetetlen kellékeit.
Na, mármost! Nem árultam fagyit, sem főtt kukoricát. Nem volt rajtam semmilyen cégér, nem kurjásztam hangosan, megnevezve a helyet, ahol a legildomosabb lenne lángost és palacsintát venni a közelben. Nem volt nálam halászháló, nem én fogtam ki, és szintén csak nem én szállítottam a panírozásra váró, forró olajban átsülni vágyakozó hekkeket a partkörnyéki lakókocsi büfékbe.
A logikus következtetés hiányát a lány részéről, betudtam az első találkozás zavarodottságának. Elmondtam neki, hogy valószínűleg egy azon okból kifolyólag, nyaralás céljából vagyunk a Balatonnál, kipihenni az általános iskolában, egész évben végzett (osztályozható, vagy éppen nem) tevékenységeinket.
Mellékesen jegyezném meg, hogy orosz tantárgyból majdnem megbuktam, és a tény, akkoriban felért egy Istenkáromlással, mivel az állampolgárok jelentős hányada – a pártállásuk függvényében – tudni vélte, hogy hamarosan világszintű nyelvezetté honosul, és akik abban az aspektusban nem tudnak kellőképpen megnyilvánulni, azok magukra maradhatnak, számkivetettekké válnak!
Izgalomra mégsem volt okom. Nem voltam annyira kiélezett helyzetben, mint az a srác, abban a regényben, akit a pedáns szülei zsaroltak a nyaralás lehetőségével. A kölyök gyenge volt, befolyásolható, fel sem fogta, amikor az ősei totális megalázkodásra kényszerítették.
Egy nem túl közkedvelt tanárnak rinyálni, hízelegni egy jobb jegyért? Tartás kérdése. Mindezt egy vadonban eltöltött pár napért, ahol az átmenti gyámként kihelyezett, káros szenvedélyekkel küzdő nevelő nemegyszer merítette ki a kiskorú veszélyeztetésének fogalmát?
Az én helyzetem más volt. Engem nem szívesen láttak otthon. Lehet, hogy a srácot sem, abban a regényben? Ha mégis úgy volt, a szülei jól leplezték…
Némi párhuzam azért volt kettőnk közt: mindketten rühelltük a tanárunkat! A különbség azonban az, hogy az Orosz nyelvet tanító tanárnőmmel az unszimpátia kölcsönös volt. Mély érzelmi szakadék tátongott kettőnk közt, amit már képtelenség volt áthidalni. Egyáltalán nem volt remény, hogy a szélsőségessé vált konfrontációnk valaha is stabilizálódhasson, a kommunikációnk is szűkülni látszott.
Nekem eszem ágában sem volt meghunyászkodni előtte! Ha néha feleltetett is, a nevemet nem mondta ki, mintha az által bármilyen átok vagy rontás telepedhetne rá. Locsogott nekem oroszul, én pedig meg voltam győződve, hogy éppen az anyámat szidja, mert úgysem értem, amit mond.
Várt egy kicsit, de a tekintetében észlelhető volt a szánakozó lemondás. Magyarul csak ennyit mondott:
– Fiam, beléd még a levegő is kár!
A sarki boltban senki nem kérte tőlem, hogy oroszul valljak színt. Főiskolára, egyetemre sem készültem, pláne nem Kijevbe vagy Moszkvába! Elég, ha annyit tudok az ottani helyzetről, hogy az Oroszok sokat isznak, és rohadt hideg van.
Mint az később kiderült, a leányzó az országunk túlsó felében lakott, és véletlenül sem a Balatonhoz képest. A családjaink nem ismerhették egymást, nem állhattunk ősi viszályban, mégis azonnal tudtuk, nem mindennapi csoda részesei lehetünk. Már az első kérdezz-felelek alapján, azonnal konstatálható volt, hogy a kibontakozó kapcsolatunk dramaturgiailag (is), tökéletesen megfelelt egy szívszaggató és gyomorszorító szerelemi történetnek.
Megmozdult valami. Tisztán emlékszem, hogyan emeltem tekintetem az ég felé. A lelkem akkoriban még nem volt oly sötét, mint manapság, de a gyermeki dacom már erősen átváltozóban volt a szokványos emberi érzelmekkel és a még hétköznapibb klisékkel szemben.
Ismét kaptam valamit, de csak átmenetileg. Különleges érzések kavarogtam bennem, melyek létezésről addig nem tudtam. A mostoháim hiába emlegették gyakran, hogy én pszichopata vagyok, egy érzéketlen és agresszív kis dög.
A lánnyal rögtön egy keresztúthoz értünk, döntenünk kellett! Vállaljuk már a legelején a majd csak később bekövetkező búcsú fájdalmát és minden gyötrelmét, vagy az egész kunsztot megelőzendő: egyszerűen csak elköszönünk egymástól.
Előzőt választottuk, még ha tudtuk is, mivel járhat a röpke boldogságunk, és milyen árat kell majd fizetnünk, ha az a pár nap letelik, amíg a turnusunk tart.
Első csókunk a lemenő nap utolsó fényeinek kíséretében történt meg. A vadkacsák és a tó vize fölé emelkedő Hold voltak szemtanúi az ajkaink átmeneti egybeforradásának. Minden belassult körülöttünk, megállt az idő. Langyos szellő kerekedett, meglebegtette a lány hosszú, barna haját.
Gyönyörű volt a pillanat mindaddig, amíg le nem húzta a hajgumit a csuklójáról, és egy mozdulatsorral copfba nem kötötte.
– Gyakran írsz majd? – kérdezte tőlem.
Hosszan, melankólikusan néztem a sötétedő vizet:
– Igen! Amikor csak tehetem. – feleltem neki, és félrefordítottam a fejem, a szempáromat ellepő könnyfátyolnak ezzel alibit biztosítva.
A Balaton közelebbi horizontján, a fura színekben pompázó hullámok halkan csapkodták a lábunknál a köveket, olykor még az arcomba is fröccsent belőlük. Épp jókor…
Simán löktem a kamut, lelkifurdalás nélkül. Fájt ugyan, hogy hazudnom kellett, de még jobban aggasztottak a közelben várakozó, mindenen átgázoló érzelmi tornádók. Láttam pár romantikus filmet, és a távszerelem egyikben sem működött, nemhogy a valós életben, ahol a tiszta érzelmekkel való konspirálás nem kimondottan szokványos. Borítékolható volt, hogy a lányt, ki még most a kedvesem, a későbbiek folyamán, majd úgyis egy érdekházasságba kényszerítik, és én nem siethetek a megmentésére, hiába leszek vele minden gondolatában.
Utolsó esténk volt együtt. Némán ültünk a parton, vízbe lógó lábbal. A lány /akinek a nevére nem emlékszem/ a vállamra hajtotta fejét. Mindketten tudtuk, hogy a szerelmünk nem élheti túl a nyaralási szezont, mert mindenkinek haza kell térnie. A szállónkba, a távozásunk után, érkeznek a következő turnusok. Megint egy csomó neveletlen, hangoskodó, városi lány és ficsúr, akik mit sem sejthetnek egy különleges, ám annál fájóbb szerelemről, ami az őszi lombhullással, a hűvös szelek felkerekedésével párhuzamban vész majd el, szűnik meg, és tűnik a semmibe. Emlékül reánk testál néhány felejthetetlen és szívmelengető pillanatot, meghitt perceket, órákat… Igen, vége lesz!
Egy hajszál… tőle… amit a pólómon találtam másnap reggel. Őrizgettem egészen a vonat indulásáig, jól elrejtve a szegényes batyumban. Ahogyan a vonat gyorsult, úgy nőtt köztünk a távolság, megcincálva és feltrancsírozva, majd végleg elemésztve az elmúlt napok boldog történéseit.
A kéklő Balaton vize már csak itt-ott volt látható. Előkerestem a hajszálat, ujjaim közé vettem, megnéztem még utoljára, majd egy könnycsepp kíséretében elengedtem a nyári szélben.
Hosszú ideig figyeltem még a szélben táncoló hajszálat. Tovalibbent, mint az első, egyetlen szerelem. Álltam a vonatablakban, és eldöntöttem, hogy soha többé nem hagyom elrabolni a szívem. Így nincs értelme! Mert csak játszik velem a sors, és lépten-nyomon próbára tesz.
Sid Clever