Néhány éve főnököm a májusi felvételiztetések idején utazott el Németországba. Erre az időszakra én lettem az előkészítőben a megbízott helyettes. Amolyan ovi-suli voltunk, olyan gyerekek jártak hozzánk, akiknek speciális fejlesztésre volt szükségük ahhoz, hogy első osztályba mehessenek. Jó hírünk volt, pillanatok alatt teltházunk lett.
Már túl voltunk a felvételiken, amikor egy nagymama hívott és nagyon kért, hogy egy beszélgetés erejéig hadd jöjjön be a 6 éves unokájával. Elmondta, hogy már 17 helyről utasították el őket. A kisfiú arca torz, így született, és csak a serdülőkor után végezhetnek rajta arcplasztikát.
A beszélgetésre a nagyszülők hozták el Marcit. A szépségkirálynő anya a szülés után lelépett, az apa is csak pénzzel támogatta őket. Amikor megláttam a fiút, bevallom, én is megijedtem, azt gondoltam, ragaszkodni fogok a teltházhoz.
Később, amikor a szobámban a kétségbeesett öregek elmesélték, hogy a gyerek idáig még alig volt közösségben, a katolikus óvodából egy hónap után kirakták, a játszótéren is csúfolják, tudtam, hogy mégis megvizsgálom, és talán előjegyzésbe veszem.
Marci minden feladatot megoldott, készségesen rajzolt, mesélt és fürkészte az arcomat. Én meg az övét. Tekintetéből megfoghatatlan szeretetvágy sugárzott. A koravén gyerek felemás arca volt ez, a sokat tapasztalt, megkeseredett felnőtt és a gyermeki tisztaság egyszerre. Egy kis idő múlva már nem láttam mást, csak egy barátságos fiút, aki iskolába akar járni.
A nagymama hálásan fogta a kezemet, amikor közöltem velük, hogy szorítunk helyet Marcinak az egyik csoportban.
Egész éjjel nem aludtam, forgott az agyam, vajon mit fognak majd szólni a szülők, ha meglátják ezt a kis quasimodót. És a gyerekek? Félnek majd tőle, vagy bántani fogják? Nem vagyok én normális, lehet hogy mindenki elviszi majd innen a gyerekét…
Felhívtam a főnököm. megnyugtatott, valahogy majd csak megoldjuk.
Először a kollégákkal ültünk le, megbeszéltük, hogy az első óra a másságról fog szólni. Arról, hogy senki sem tökéletes, van aki rajzolni nem tud, van aki énekelni, némelyikük hibásan beszél, a füle nagyobb, vagy éppen az arca. Az iskola előtti kirándulásra pedig elhívtuk a szülőket, hogy megismerhessék Marcit.
És működött, minden úgy, ahogy elterveztük. Mi felnőttek természetesnek vettük, hogy van ilyen is, ezért a gyerekeknek eszük ágában sem volt csúfolódni. Mert a gyerekek őszinték, de nem gonoszak. Kis adóvevőjük viszont, rendkívül jól működik. Csúfolódni csak ott mernek, ahol a felnőtt szóban vagy viselkedésében erre engedélyt ad. Ha mást mond és mást cselekszik, a gyerekek partnerei lesznek és a legjobb fegyverei.
Marci a csoportban hamar barátra talált, a legélénkebb fiú személyében. Mindenhová kéz a kézben mentek, az udvaron katonásdit játszottak. Gergőnek csak akkor tűnt fel Marci csúnyasága, amikor év végén az osztálytablót nézegette:
-Nézd, milyen furcsa az arca – fordult hozzám.
-Igen, Gergő-mondtam- a fénykép nem sikerült.
16 hozzászólás
Jaj, de aranyos! Ez az utolsó mondatnak szól.
Egyébként gratulálok Évi! Azt hiszem remekül végzed a munkád. Mely munkában benne van az emberség is, abból csakis jó dolgok születnek.
Szeretettel
Ida
Köszönöm, Ida, ez a hivatásom:)
Üdv:
Évi
Csodálatra méltó történet, ráadásul annyira gördülékeny, egy szuszra végig tudtam olvasni. És sehol egy árva hiba! :O (Legalábbis én nem fedeztem fel.) Minden elismerésem a remek íráshoz, és további ilyeneket kívánok!
Üdv: Tibor
Köszönöm, Tibor!
Üdv: Évi
Kedves Évi!
Bárcsak minden kisgyereknek ilyen pedagógusok jutnának! Izgalommal vegyes kíváncsisággal olvastam a gördülékeny cikkedet, és a végén mosolyogtam, de a könnyeimet is nyeltem. Mosolyogtam Marci kivételes, jó sorsán, és könnyeztem a többi gyermek fölött, akik nem ilyen tanárok keze alatt cseperednek!
Nagyon jó írás, nagyon mélyen megérintett!
Judit
Szia Judit!
Igen, minden kollégámnak elismerés, akikkel anno a "Kincsesház"-ban dolgoztam, ez volt az iskola neve és valóban sok kincset találtam magam is ott, amit néhány írásban meg is örökítettem.
Örülök, hogy tetszett és köszönöm:)
Évi
Hihetetlenül jó történet ezzel a záró akkorddal!
Köszönöm, hogy olvashattam.
Sajnos ritkán alakulnak ilyen szerencsésen a dolgok.
Szeretettel: Delory
Delory, nem volt könnyű meghozni a döntést, de tudtam, hogy így lesz, mert nem lehettem a 18., aki kidobja ezt a kisfiút (ha az anyát is beleszámítom, akkor már a 19.!).
Köszönöm, hogy olvastad!
Üdv: Évi
Pedáns, tiszta írás, él a "fénykép".
Szeretettel
Emese
A valódi fénykép az, amit magunkban fotózunk a másikról, más fotó nem lényeges.
Örülök, hogy így gondolod te is:)
Köszönöm: Évi
Kedves Évi!
Óriási dolog, aki így tudja kezelni a rendkívüli eseteket. Mi lett volna szegény gyerekkel, aki közösségbe és tanulni vágyott, de mindenhonnan kiutálták…
Gratulálok ehhez a nagyszerű tetthez.
Írásod tanmesének is nagyon jó, s jó lenne, ha nagyon sokan elolvasnák, hogy tanulságot merítsenek belőle.
Szeretettel: Kata
Kata, köszönöm szépen:)
Az a baj, hogy a "másságot"itthon elég nehezen fogadják el.
Üdv: Évi
Kedves Évi!
Nemcsak írásod tartalma, de annak kivitelezése is remek. Nagyon szép hivatást választottál. és szakszerű munkádnak eredménye is van. Hogy a történet címe a mű utolsó mondata, egyrészt találó, másrészt totálisan passzol a mondanivalóhoz. Elismerésem.
Üdv,
A.
🙂
Köszönöm, Andi:)
Ezt az írást sokaknak el kellene olvasnia, mert nagyon értékes gondolatokat tartalmaz. Gratulálok!
Ez nagyon érdekes.