William Thomas Beckford (1760 – 1844) egyike a nagy különcöknek, akikre mindig büszke Anglia. Közhely lenne azt mondani, hogy az élete kész regény; de annyi biztos, hogy számos lehetőséget kapott az élettől, és egyet sem hagyott ki.
Mindenekelőtt nagyon gazdag volt; minden egyéb ebből következett. Apja, William (Alderman) Beckford, London kétszer is megválasztott polgármestere, földeket, házakat, jamaikai cukornád ültetvényeket és nagy összegű készpénzt hagyott rá.
Jó nevelést kapott; megtanult franciául, olaszul és spanyolul, egy időben Mozart volt a zenetanára, ő azonban inkább rajzolt és festett. Literary gentleman, széleskörű irodalmi műveltséggel, akit különösen érdekelt az akkor még sokkal rejtélyesebbnek számító Kelet.
Karrierjét egy nagy botránnyal kezdte. Még nem volt 20 éves, amikor nagyon is bizalmas kapcsolatba került egy arisztokrata fiúval, William Courtenay-val. Ez akkoriban büntetendő cselekmény volt, egyházi szempontból halálos vétek. Ha kiderül. És a fiú nagybátyja, Lord Loughborough gondoskodott arról, hogy kiderüljön, állítólag csak azért, hogy kerítéssel és felbujtással vádolhassa a politikai ellenfelét, Thurlow kancellárt, aki Beckford egyik tanítója volt. Az arisztokrata fiú kigyógyult a „betegségéből,” idővel Devon 9. grófja lett, és mélységesen szégyellte magát. Beckfordot a vagyon megmentette a börtönbüntetéstől. Először elküldték Európába, hogy utazgasson, és ne legyen szem előtt, aztán 1783-ban összeboronálták a nagyon előkelő Lady Margaret Gordonnal, Aboyne gróf lányával. Beckford nagyon megszerette a feleségét; született egy lányuk, Susanna Euphemia, később Hamilton herceg felesége. A második lány, Margaret születése az anya életébe került.
Beckford, aki szász királyi ősökkel dicsekedett, nagyon szeretett volna legalább egy bárói címet vásárolni, ami szóba sem jöhetett, az említett botrány miatt. Számos ajtó örökre bezárult előtte, és bár Beckford élcnek szánta, igazából nagyon fájt neki, hogy ő Anglia „leggazdagabb közembere.”
Ezért-e, vagy még sok másért, számos helyen kereste és találta meg a vigasztalást. Például nagyon sokat utazott, és meg is írta az úti élményeit: Álmok, éber gondolatok és történések, 1783; Rendkívüli festők emlékiratai, 1780; Levelek Itáliából, Rajzok Spanyolországból és Portugáliából, 1835. Különösen Portugáliát szerette, ahol egy egész évet töltött (1793).
Érdeklődött a politika iránt, háromszor is megválasztották képviselőnek, de túl sok pénze volt ahhoz, hogy ne próbálkozzon inkább a költekezéssel. Nagy kastélyt (Fonthill Abbey) épített a wiltshire-i birtokán, hogy el tudja helyezni a gyűjteményeit. Mindenfélét gyűjtött: itáliai festményeket, középkori műtárgyakat, indiai mogul faragványokat, francia bútorokat, egész könyvtárakat. De Fonthill Abbey-vel nem volt szerencséje. Szerb Antal úgy tudja, hogy a kastély néhány év múlva összedőlt; ez azonban nem igaz, a kastély elődje, Fonthill Splenden égett le. Nem Fonthill Abbey alapjai rendültek meg, hanem Beckford pénzügyi helyzete. Elvesztette a jövedelme fő forrását, a jamaikai ültetvényeket, el kellett adnia a gyűjtemények egy részét, és 1822-ben magát a kastélyt is. Hamarosan új rezidenciát épített magának, ezúttal az akkoriban divatos Bath fürdőhelyen. Ez volt a Lansdown Tower, ma múzeum, Beckford’s Tower néven. A torony nagyon látványos, egy parvenü ízlése, de 200 év távlatából sok mindent meg lehet bocsátani.
Beckford az említett úti beszámolókon kívül két szatirikus regényt írt (Modern regényírás, vagy az elegáns lelkesedő, 1796; Azemia, 1798), élete végén kiadta az összegyűjtött úti leveleit (Visszaemlékezés az Alcobaca és Batalha kolostorokban tett látogatásokra, 1835). De mi nem a gazdag és művelt emberre, a botrányhősre, utazóra, nagy építkezőre vagy műgyűjtőre emlékszünk vissza a legszívesebben, hanem a színpompás keleti regény, a Vathek kalifa szerzőjére. Ha csak ennyit hagy maga után, ez már magában is elég a halhatatlansághoz. A regény szertelenül csapongó, mint szerzőjének életútja; szórakoztató, mint a társalgása és az egyénisége; emlékmű, mint a rózsaszín gránát szarkofág, amelyben Beckford csontjai pihennek.
A híres regényt a legenda szerint egy születésnapi ünnepség ihlette. Beckford 25 éves korában fényűzően ünnepelte meg azt a prózai tényt, hogy elérte a nagykorúságot. Az irodalomtudomány az Ezeregyéjszaka angol fordításában, Voltaire keleti tárgyú írásaiban, Walpole Otrantoi kastélyában és más gótikus regényekben keresi a Vathek ihletőit. Vatheknek van egy közvetlenebb előképe is, az Abbászida Al-Vatik ibn Mutazim személyében, aki 842 – 847 között foglalta el a kalifák trónját. Egy Karatisz nevű bizánci prostituált fia volt; regénybeli másának anyja, Carathis nagy tudós, asztrológus, mágus és sátánista. A kalifa agresszív ember volt, uralma ellen gyakran fellázadtak, ő pedig nem bánt kesztyűs kézzel a lázadókkal. Vathek szinte mindenkit elpusztít, aki a környezetébe kerül. Vannak persze különbségek is. Al-Vatik pártfogolta a tudósokat és a művészeket, sok hangszeren játszott, több, mint száz dalt komponált, és végül „magas lázban” halt meg. Vathek az egész életében csak magával törődött, és végül nagyon csúnya véget ért, nem is tudjuk pontosan, hogy mennyire csúnyát, mert Beckford csak ennyit mond erről: örök elkárhozás, remény nélkül. Valahogy nem sajnáljuk. Éppen elég sok van a rovásán.
Beckford francia nyelven írta meg a regényét, egy ültőhelyében, három nap és két éjszaka alatt. Ebből csak a francia eredeti biztos, mert a szegény Rev. Samuel Henley-nek le kellett fordítania ékes angol nyelvre; sőt meg is kellett szűrnie, kihagyogatva azokat a jeleneteket, amelyek sérthették volna a prűd angol közízlést. A teljes szöveg csak 1971-ben jelent meg. Már régen túl vagyunk azon, hogy holmi pikáns regények ronthatnának a közerkölcsökön.
Vathek fiatalon kerül a kalifák trónjára, de nem foglalkozik az Iszlám jogtudománnyal, ami pedig a kormányzást illeti, az államügyeket boldogan ráhagyja a minisztereire. Két nagy szenvedélye van, az egyik a szex, a másik a pontosabban meg nem határozott tudásszomj. Vathek mindent meg akar tudni, teljhatalmat akar a világ felet, de csak l’art por l’art, mert a meglevő, nem csekély hatalmát sem tudja értelmesen felhasználni. A Sátán mindig megkörnyékezi azokat, akik többet akarnak, mint amennyi az ember számára rendeltetett. Most is elhatározza, hogy megszerzi magának ezt a nagyvadat: Elküldi hozzá a Gyaur („hitetlen,” „gyalázkodó”) nevű képviselőjét, bár nem egészen világos, hogy miért. A vallás logikája szerint nem kell külön csapdákat állítani az ilyen embereknek, elbuknak maguktól is.
Gyaur indiai kereskedőként jelenik meg Szamarában, lángoló kardokat ad el Vatheknak, amelyeken titokzatos írás van. A kalifa kérdéseire azonban nem válaszol, ezért börtönbe vetik. Másnap reggel a börtönt üresen találják; Carathis egy jóslatot emleget, és azt javasolja, meg kell békíteni Gyaurt. Egy öreg tudós megfejti a kardokon látható írást: Ott készültünk, ahol minden tökéletes; a legkisebb csodái vagyunk a helynek, ahol minden csodálatos… De másnap reggelre megváltozik az írás: Jaj a halandónak, aki tudni akarja azt, amelyről tudatlannak kellene maradnia. – Az öreg tudós még idejében megszökik a büntetés elől.
Vathek kínzó szomjúságot érez, amit nem olt el más, mint egy hegyi forrás vize. Itt találkozik Gyaurral, aki bűvös itallal kínálja. Vathek elfogadja az italt, és elmerül a hárem nyújtotta élvezetekben. Anyja nagy szerencsétlenséget olvas ki a csillagokból, és valóban, Gyaur ismét megjelenik. Mivel nem akarja elárulni a bűvös ital összetételét, Vathek nagyon dühös lesz, és belerúg; Gyaur csak nevet, és labdává változik. Vathek végül mindenkit arra kényszerít, hogy belerúgjon a labdába, még a vonakodó Carathist és Morakanabad minisztert is; a futballnak ez az orientális változata ellenállhatatlanul szórakoztató. A labda elgurul egy távoli völgybe, csak Gyaur hangja marad Szamarában: Imádj engem és a föld dzsinnjeit, tagadd meg az Iszlám tanításait, akkor eljutsz a földalatti tűz palotájába, ahol Dávid fiától, Salamontól megkapod a világuralom talizmánjait.
Vathek nem érti meg, hogy ez a csapda. 50 gyereket áldoz fel Gyaur parancsára, aztán fölmegy a tornya tetejére, amely „az egész világon a legmagasabb.” Itt fényjelenségeket produkál, mire a város lakói azt hiszik, hogy tűz van. Fölrohannak a torony lépcsőin, hogy megmentsék a kalifát; még azok is köztük vannak, akik gyerekeit éppen most ölte meg. Elvesztik az eszüket, „mind egy szálig, a legkisebb ellenállás vagy harc nélkül rogynak össze.” Az áldozat teljes, de Carathis megtudja, hogy a jutalmat csak Isztakhárban lehet átvenni.
A karaván elindul, de ragadozó állatok támadják meg, és a katonák szétszaladnak. Vatheket meghívja a törpék hercege, Fakruddin Emír. Carathis a maga varázslataival mindenről pontosan értesül, és éppen a kellő pillanatban üzen Szamarából: Ne bízz meg azokban, akik nem magasabbak egy könyöknél, és ne fogadd el az ételüket. Bezárul előtted a földalatti palota kapuja, ha megteszed. – Vathek azonban úgy gondolja, már eddig is elég baja volt abból, hogy követte Gyaur utasításait. Csak azért is elfogadja az Emír meghívását, akinek gyönyörű lánya van, Nuronihar.
Vathek feleségül akarja venni Nuronihart, aki már egy szép ifjú, Gulcsanrez menyasszonya. Beckford olyan hosszan ecseteli Gulcsanrez szépségét és ártatlanságát, hogy lehetetlen nem gondolnunk William Courteney-ra. További áruló jel, hogy Vathek el akarja őt raboltatni; a szép ifjúnak azonban sikerül elmenekülnie; Vathek végül elveszi Nuronihart, és beleszeret; Beckford életében is ez volt a sorrend.
Közben Carathis tovább olvasgat a csillagokban, felidézi egy temető szellemeit, és megtudja, hogy nagy baj van, Vathek megszegte a Gyaurral kötött szerződését. De mivel visszaélt az Emír vendégszeretetével, és elcsábította a lányát, ez elég nagy bűn ahhoz, hogy a Sátán megbocsásson neki, és megkapja Salamontól a talizmánokat. Ugyanekkor egy jó szellem is harcol Vathek lelkéért. Pásztor képében jelenik meg, arra kéri, menjen haza, rombolja le a végzetes tornyot, száműzze Carathist, és térjen vissza az Iszlám hittételeihez. Vathek azt feleli, hogy az anyja fontosabb neki, mint a saját élete, vagy Isten kegye. Ezzel visszatért a kárhozat útjára, és magával viszi Nuronihart.
Egyelőre még nem a pokolba érkeztek, csupán Isztakhár városba, ahol Vathek további kardokat lát, baljós feliratokkal: Megszegted a megállapodás feltételeit, de elég romlott vagy ahhoz, hogy megszerezzem a számodra Iblisz engedélyét, és beléphess a földalatti palotába. – Itt a város átváltozik a pokol lejáratává, és Gyaur kinyitja a kaput egy aranykulccsal. Vathek és Nuronihar belépnek a palotába, ahol a tündérek vagy dzsinnek buja táncát élvezhetik. Henley itt is kihagyhatott ezt-azt, és legalább gyorsabban haladt a fordítással.
Vathek követeli a talizmánokat. Salamon elmondja a maga szomorú történetét. Egykor nagy király volt a földön, varázserőket szerzett egy dzsinntől, és mindenki teljesítette a parancsait. Büntetésül örökre a pokolban kell szenvednie. Csodálatos módon senki sem háborodott fel azon, hogy Beckford milyen sorsot szánt a jeruzsálemi templom építőjének. Vathek mélyen megrendül, szívesen lemondana a talizmánokról, de most már nem lehet.
Egyre kevésbé boldog az aranypalotában, amikor egy ifrit, egy dzsinnhez hasonló szellem odaviszi neki Carathist is. Anyós és meny most találkoznak először, és nem örülnek egymásnak. Az ifrit elmondta Carathisnak, mi vár azokra, akik belépnek a Sátán birodalmába, neki azonban nincsenek aggályai. Elveszi a földi hatalom talizmánjait Salamontól, megparancsolja a dzsinneknek, hogy öljék meg. Ezen a ponton a Sátán (Iblisz) úgy dönt, elég volt Carathisból és a hozzátartozóiból. Elveszi tőlük „a menny legértékesebb ajándékát, a reményt.” Örök szenvedés, örök lelkifurdalás vár rájuk a pokolban.
Természetesen ez csak a cselekmény vázlata; a regény egyik erőssége éppen a sok mellékszál, a színes leírások az éppen akkor divatba jött misztikus Kelet életéről. Az enyhén moralizáló tónus sok mindent elfedett Angliában. Az olvasók kéjes borzongással élvezhették a bűn fertőit, mert hiszen végül a gonosz elnyeri a méltó büntetését.
Vathek meghozta Beckfordnak a sikert és az elismerést. Ő maga is tudta, hogy mivel tartozik Vatheknak, és ezeket a szavakat íratta a szarkofágja egyik oldalára: Alázattal élvezni a legértékesebb ajándékot, amit a menny az embernek adott: a reményt.