Harriet Monroe (1860-1936), mint Amerika nagy költője? De hisz senki sem ismeri! Az évek elszállnak, és a poézis divatja gyorsabban változik, mint a szoknya hossza. A mai fül számára végtelenül unalmas a 19. század egyik vonulata; az egykor fenségesnek és magasztosnak tartott ódai szárnyalás ma csak gúnyos mosolyra késztet, és az üres frázisnak érzett pufogatást szeretnénk megfosztani egy ékezettől. Mennyi borostyánt adnánk ma Harrietnek? Sietek megjegyezni, hogy nemcsak szörnyű verseket követett el. Újságot szerkesztett, esszéket, kritikákat, drámát, életrajzot, önéletrajzot írt, és ahogy mondják, „megtestesítette a művelt nő ideálját,” egészen magától értetődően végezve azt a munkát, amelytől a patriarkális társadalom ma ismét megpróbál minden lányt és asszonyt távol tartani.
A különbség csak az, hogy egykor azzal érveltek, a nő a természeténél fogva alkalmatlan minden értelmes munkára (éppen csak gyengeelméjűnek nem nevezték), ma a gyerekneveléssel próbálják zsarolni, pedig nem kőbe vésett törvény, hogy gyereket csak nő nevelhet.
Tény, hogy Harriet nem ment férjhez – valszeg azért nem, mert egy diszfunkcionális családban nőtt fel. Apjának könyvtára volt a gyerekszobája, Shakespeare, Byron, Shelley, Dickens és Thackeray a barátai. De csak mértékkel sajnáljuk. Igaz, hogy az anyáról kevés szó esik, de volt egy Lucy nevű lánytestvére, szintén művészlélek, aki író-újságíró-kritikus lett, így nem lehetett annyira nyomasztó a magány.
Alig tette le az érettségit, megrémítette a gondolat, hogy a halála után el fogják felejteni – eldöntötte, hogy nagyon híres lesz, mint költő vagy drámaíró. Versekkel kezdte, amelyeket ki is adtak, de csupán versekből ma sem lehet megélni. Ehhez a 19. században legalább volt egy ideológia: azt képzelték, a múzsák menekülnek a tisztes jómód elől, és kizárólag fűtetlen padlásszobákban, éhező, nyomorgó poéták társaságában érzik jól magukat. Manapság nem igen találni padlásszobákat, és a tintás ujjú ifjoncok maguktól is tudják, polgári foglalkozás nélkül ne is álmodjanak a megélhetésről. (Néhányan csak a pizza/drogfutárságig viszik, de az is jobb a semminél.) Szegény Attilának még fájt, hogy a pénzes közönség nem képes őt megérteni. A mai Attilák meg is sértődnének, ha valaki megérti őket. Tempora mutantur, et nos mutamur in illis.
Harrietre nem a versei miatt emlékszünk szívesen, hanem a Poetry című folyóirat miatt, amelynek 1912-ről kezdve haláláig a szerkesztője volt. A folyóirat annak köszönhette a létrejöttét, hogy a már nem olyan ifjú szerkesztő száz prominens chicagói üzletembert megnyert az ügynek, akik fix összeggel támogatták a kezdeményezést. 5000 dollár volt az alaptőke, az is csak úgy, hogy a bíróság megítélte Harrietnek, amiért a New York World engedély nélkül közölte az írásait.
A Poetry szerkesztőjének egészen más volt az ízlése, mint a veretes poétriának: Robert Frost, T.S. Eliot, James Joyce, Carl Sandburg, William Carlos Williams, Ezra Poud, Wallace Stevens, sőt Rabindranáth Tagore publikáltak a ma már megsárgult lapokon. Irodalomtörténetet írt a szerény folyóirat.
Harriet amúgy eseménytelen életébe nagy lehetőségként jött el az 1893-as chicagói világvásár, és az úgynevezett vallások parlamentje, nagyszabású rendezvénysorozat annak emlékére, hogy Kolumbus 400 évvel azelőtt fedezte fel Amerikát. Ezen a „parlamenten” tűnt fel Vivékánanda, aki később az indiai Védánta filozófiáról alkotott, nagyon sajátos elképzeléseivel komoly sikereket ért el a nyugati világban. Harriet is meghallgatta egy előadását, de nagyon bölcsen, a riportjában csak a külsőségeket emelte ki: jóképű, sárga leplet és turbánt visel, a hangja olyan, mint a bronzharang – a látvány annyira tökéletes volt, hogy Harriet megismételni sem tartotta érdemesnek.
Ennél jóval fontosabb, hogy hivatalosan felkérték, írjon egy ódát a megnyitóra. Ez kétségkívül nagy megtiszteltetés volt, az eredmény pedig – amit el lehet várni egy hivatalos megbízatástól.
Harriet egész életében szerényen és visszafogottan élt, csak a 30-as évek végén gondolhatott egy nagyobb utazásra. Dél-Amerikára esett a választása, és ott is halt meg, a perui Arequipában, a Macchu Pichu inka romjai között.
A megnyitóra készült óda általában tetszett – melyik nemzetnek ne tetszene az alapgondolat, hogy a világ valamennyi népe előtte hódol, miért is? Mert 400 évvel ezelőtt felfedezték. Most nem szeretnék belemenni abba, hogy ki mindenki „fedezte már fel” Kolumbus előtt, de kissé kellemetlenül érintettek ezek a sorok: üdv a spanyoloknak, mert ők voltak az elsők, akik kinyújtották a kezüket Amerika után, „a sötétségből,– magyarul igazi piszok, hódító bandaként viselkedtek, csak ennyit tudok mondani, pedig én nem is vagyok amerikai.
Az óda jó hosszú, és én csak egy keveset fordítottam le az elejéből. Nem állítom, hogy tökéletes, de remélem, jó képet ad a fennkölt és a suta sorok sűrű váltakozásáról, amely az egész költeményen végigvonul.
Kolumbia! A széles prériről
És nagy hegyekről szaggatott
Virág övezze méltó homlokod,
Türelmed most e fényes naphoz ért.
A népek felvonulnak mind eléd,
Betöltve jó reményed serlegét.
A vén Föld most egy áldott dalt dalol,
Elhagyva álma fekhelyét.
A régi és királyi nemzetek
Elhagyva trónt és diadalt,
Sietnek mind a fények útjain,
Hogy megfoghassák szent, erős kezed,
Hogy véled hallgassák a dalt.
Hispánia lovagruhában, hímesen,
Fontolva lép elől, s mereng.
Fogadd a zászlaját! Az első volt, ki távol
Utánad nyúlt az éjszakából.
Királyok anyja, Anglia,
Ki népeken s az óceánon úr,
Lerakja kardját édes partodon,
S fejed megáldja számolatlanul.
A hangja benned zeng, és arra kért,
Elsőnek érd a célt.
A franciák, kik jöttek egykor
Felfogni azt, ki elalélt,
Eléd terítik most a friss babért,
Kik véled együtt állták
Libertas szűz tekintetét,
És nem szerették többé már az éjt.
Hol népek élnek, mindenhonnan
Ma újabb zászlók lengenek,
Parttól partig kanyarodik
A pompás körmenet.
Az Észak zord hajósai
Viharodon s jegeden át
Kutatták zöld Vinlandiát.
A Nap s a hó mezőiről
Megérkezett a muszka nép,
A német messze elhajítja
Vasból való vértezetét,
Triumf-dalod dalolja, és
Égi hárfán pengeti zenéd.
Tekercset nyújt Itália,
Nagy tettei megannyi dísz,
Ma esdve kér, tekints felé,
Foglald el a királyságot,
Amely a léleké.
Dalban magasztalt Napkelet
Palesztinától dús Japánig
Udvözli győztes ifjúságod,
Csak egyet áhít:
Csitulj, amíg a nemzetek dicsérnek,
Ne hidd, hogy ára van,
Arasznyi bár a földi lét,
Az igazság haláltalan.
A múlt örök, és benne pompa, díszmenet,
Letűnt világ vezényli látomásait,
Ködös homállyal lepve el
Fortuna vállait.
A dal neked szól, szállj vele,
Misztériumnak lánya, te…
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Írásod tökéletes bizonyítéka annak, hogy létezik halhatatlanság.
Üdvözletem!
köszi a csillagokat. ha jól értem, harriet nekem (is) köszönheti a halhatatlanságot… ez nagy eredmény.
Kedves Müszélia!
Nagyon szívesen, nagyon szeretem őket!
🙂
Jól érted, ilyenkor derül ki, hogy mi emberek, mennyit is köszönhetünk egymásnak.
Szépeket!