Nem tudom, megfigyelted-e már, de az emberek különös szenvedéllyel alapítanak társaságokat, szövetségeket, rendeket és gitt-egyleteket. A tudós Dr. Georg Schuster vagy 300-at sorol fel (Geheime Gesellschaften, Verbindungen und Orden), és a regiszterre vetett futó pillantásból kiderül, hogy a legfontosabbak hiányzanak. Mi lehet a titkos mozgató rúgója ennek a szenvedélynek?
A rangkórság. Mindenki szeretne valamilyen elnök, nagymester, főmágus vagy hasonló lenni, a hadseregben viszont közkatonákra van szükség, a tábornok hiánya legföljebb a dísz-szemlén tűnik fel. Fontos lehet még a titkolózás; nincs nagyobb élvezet annál, mint éberen őrködni, nehogy kiderüljön a titok. Többnyire az, hogy nincs is semmi titkuk.
Ilyen nagy boldogságot jelentene, ha elmondhatnám magamról, hogy az Elefántrend nagymestere, Az Örök Bölcsesség Testvériségének fő-fő adeptusa, a Szentháromság keresztes lovagja, vagy a Nagy Fehér Páholy főmuftija vagyok?
Így kell lennie, mert a legtöbb társaság önmagában véve nem ér semmit, nem több gitt-egyletnél. Teljesen feleslegesek, leszámítva persze azt a nagyszerű érzést, amit az összetartozás, a megszerzett címek és rangok jelentenek.
Lesújtó vélemény.
Nyisd fel akárhol ezt a szép, vastag könyvet, van vagy 1200 oldal. Válasszunk egy reprezentáns példányt a gitt-egyletek közül.
Jó lesz a közepe táján?
Tökéletesen.
Az Elbai Hattyúk Rendje, itt valóban sok gittet megrághattak.
Johann Rist (1607-1667), majdnem teljesen elfelejtett német költő alapította, miután már nem tudta elviselni, hogy sem a pegnitzi Virágrendben, sem az ún. Gyümölcsöző Társaságban (Fruchtbringende Gesellschaft) nem jutott vezető szerephez. Hamarosan 50 hattyú úszkált az Elbán, többnyire jelentéktelen költők, akik sajnos nemcsak egyetlen egyszer, a haláluk pillanatában fakadtak dalra.
Viszont szép költői neveket választhattak maguknak: Philoclytus, Sylvander, Florindo, Rosander és hasonlók.
Mi volt a dolguk?
Hát, ahogy az alapszabályokat elnézem, nem sok. Csak német költőből vagy művészből lehetett elbai hattyú, vagy inkább liba. Elvárták, hogy fejlessze a nyelvet, megjelentesse a műveit, tisztelgő versekben üdvözölje a publikáló hattyú-kollégát, az összejöveteleken arany hattyúval díszített, kék selyem szalagot viseljen. A kék szín ugyanis hitet, áhítatot, igazságot jelent, a hattyú pedig hűséget, szeretetet, bölcsességet, éneket-zenét, és mindenekelőtt a művészi tökélyre vitt versifikálást. És van itt még egy alapszabály, gondolom, ez nagyon fontos: „Minden tag kötelezi magát, hogy a rend fejének évente legalább két levelet ír.”
Csodálták is Johann Rist-et Wedelben, ahol lelkészként tevékenykedett. Ki a verseiért, ki meg azért, hogy „alig telt el egy nap, amelyen ne kapott volna egy levelet.”
Akárcsak Kazinczy, aki szintén nagy levélíró volt, de igen középszerű költő. Panaszkodott is, hogy milyen nehéz „rejmolni” magyar nyelven.
Pedig Kazinczynak ott volt az egész világirodalom, és sok fáról szemezgette a cseresznyét; Rist csak a Bibliát forgathatta, 6-700 versben variálta azt a néhány témát, amelyek egy kiváltképpen buzgó evangélikus hívő lelki épülését szolgálják. A Karácsonyról pl. csak ennyi jutott az eszébe:
Jöjj el, mennyek boldog fénye,
Hozd a hajnal csillagát,
Pásztor, félelem ne űzzön,
Halld az angyalok szavát.
Bár kicsinyke még a gyermek,
Ő bizalmunk, örömünk,
Megtöri Sátán hatalmát,
Örök békét ad nekünk.
Teológiából jeles. Németországban ma is éneklik néhány himnuszát: Élő kenyér a mennyből – A legsötétebb szenvedés – Kelj föl, itt van a királyság – Segíts nekünk, Uram – Kelj föl, Salem, és ragyogj – Úr Jézus Krisztus, te élő kenyér – Keljetek föl, királyság fiai. Még a magyar evangélikus énekeskönyvben is van öt Rist-szerzemény. A címekből is látjuk a témaválasztás szűkösségét. Pedig fiatal korában még színdarabokkal és pásztorkölteményekkel is kísérletet tett.
Világi költőnek indult?
Sőt még lelkész sem akart lenni. A színpad vonzotta. Mindenfélét tanult, biológiát, matematikát, kémiát, orvostudományt, az apja kívánságára még teológiát is. Nemcsak megírta a drámákat, fel is lépett műkedvelő előadásokon. Video és DVD felvételek sajnos még nem készülhettek, a világi versek azonban megmaradtak.
Később ezeket biztosan nagyon szégyellte.
Nem hiszem. Szerény, de erkölcsös kísérletek, hasonlóan az iskolai feladatokhoz, amilyeneket Csokonainak kell kidolgoznia a poétai osztályban: Egy sűrű erdőhöz – Egy szép tavaszi naphoz – A dalos madárka – A pacsirtafogó Daphnis – Diogenész – A bizánci császár – Dicsérő ének Cupido tiszteletére. Persze szigorúan pásztori alapon. A versekben ugyanis csak pásztorok, esetleg fák és patakok társalognak egymással, ami kedvelt barokk műfogás volt. A szép tavaszi napról az jut eszébe Rist-nek, hogy jó lenne, ha véget érne már a háború; de még erre is csak nagyon szerényen és finoman céloz, nem ítéli el a háborúzó urakat, inkább csodálkozik a furcsa kedvteléseiken:
Most ég és föld örvendeznek,
Szép tavaszban vígan lesznek,
Mindenütt szól a madárdal,
És az ember kedve szárnyal.
Halk folyócskák is maholnap
Tengerükbe vígan folynak,
Tél a földet nyugton hagyja,
Melegebb lesz napról napra.
Most a fák virágot hoznak,
Majd gyümölcstől roskadoznak,
Fürge őzek útra kelnek,
Erdőmélyen szökdécselnek.
Nincs hibája semmi másnak:
A háború-óhajtásnak.
Nem kíván békét az álnok,
Felfordítja a világot.
Hát igen, akkoriban volt a 30 éves háború, nem lehetett csak úgy meggondolatlanul befejezni, ki kellett várni a 30 évet, a wesztfáliai békekötést. A háború persze nagy prédálással járt, Rist is elvesztette az értékes könyvtárát, na meg az egész vagyonát, Wedelből Hamburgba, Hamburgból Wedelbe kellett menekülnie.
1658-ban. 1630 körül azonban még Daphnis pásztorként szédítette a szép Florabelleket, pl. a sűrű erdőben:
Játsszatok, ti karcsú ágak,
Míg fölöttünk nap delel,
Phoebus még az égen állong,
És köztünk van Florabell.
Földi istennőt dicsérni
Dalokkal segéljetek,
És egymással versenyezve
Zengjetek dicséneket.
Még előbb, hogy megpihenne,
És a béka-nép szaval,
Hangom szárnyaljon magasra:
Florabellről szól a dal,
aztán még ebben a hangnemben, néhány oldalon át.
Mit szólt ehhez a nördlingeni Caspar Rist, a zord atya? És az erényes anya, Margarethe Ringemuth?
Semmit… nem is tudtak róla. Johann Ottensenben, egy Hamburg melletti faluban született, és már a bölcsőben papnak szánták. A hamburgi Johanneumban és a bremeni Gymnasium Illustre-ben tanult, 1626-ban iratkozott be a teológiára a rintelni egyetemen. Itt kezdett irogatni a tanítói, Johann Gisenius és Josua Stegman hatására, akik egyházi énekeket szereztek. Az ifjú Johann azonban nagyon szabálytalan teológus volt. Nyugtalanul váltogatta az egyetemeket, Utrechtben és Leydenben is megfordult. A rostocki egyetemen ismét matematikai és orvosi előadásokat hallgatott, héberül tanult, és kis híján áldozatul esett az éppen ott grasszáló pestisjárványnak. Felgyógyulása után egy rostocki évfolyamtársával, Ernst Stapfellel Hamburgba ment, aztán házitanító lett Heinrich Sager Landschreiber fiai mellett, a holsteini Heide-ben. Stapfellel közösen írták a színdarabokat: Irenaromachia, tragikomédia a háborúról és békéről, A békét kívánó Németország, A békének örvendező Németország.
Zajos színpadi siker?
Mit mondjak, nem volt egy Shakespeare. És a végzet már készülődött, hogy lecsapjon rá, a szokásos formában. Rist eljegyezte, majd feleségül vette Ernst Stapfel húgát, Elizabeth-et. Elizabeth másik testvére, Franz Stapfel bíró parókiát szerzett neki az akkor Dániához tartozó Wedelben, ami 17 km Hamburgtól nyugatra, és egészen a haláláig, 1667-ig ott is ragadt.
Leszámítva az elbai kirándulásokat, úgy is, mint hattyú.
Csak 1660-tól. Bigott, sótlan, irigy asszonyt kapott feleségül, aki nem tudta elviselni mások boldogságát. Rossz szemmel nézte, ha a férje betegeken segített, ha kiment a Parnasszusnak nevezett dombocskára és ott írogatott, nem tudta elviselni, hogy a wedeliek a régi jó szokás szerint Gyertyaszentelő napján vigadoznak. Rist-nek is fel kellett lépnie az illetlen vigadozás ellen, ami nem nagyon felelt meg a természetének, az emberek pedig zárt ajtók mögött mulattak tovább. Elizabeth mindenbe beleszólt, pl. kifogásolta, hogy a férje túl keveset harcol az eretnekségek ellen. Csak még jobban elmérgesítette a helyzetet Rist véleménye: „Alig van néhány idegen a gyülekezetben, akik téves nézeteket vallanak, bűnös életet viszont sokan élnek. Élő, gyümölcsöző hitet még sosem, büszkeséget, gyűlöletet annál inkább kiváltott, ha eretnekséggel vádoltak embereket.” Barátja, Ernst korán meghalt, öt gyereke közül kettőt korán elvesztett, és Rist egyre többször menekült a maga Parnasszusára, a kis dombra, ahol legalább egyedül lehetett.
De a pásztorok és Cupidók eltűntek a verseiből. Költészete ellaposodott a kelletlen asszony mellett, és még akkor is csak földközelben szárnyalt, amikor igazából ujjongani kellett volna:
Ti föld lakói, jöjjetek,
Közelg a nagy király, az Úr,
Öröm fogadja mindenütt,
Nem érkezik hívatlanul.
Ti hívek, mind siessetek,
Övé a dics s a hódolás,
Mert szívet és hozsannaszót
Nem érdemel meg senki más.
Ti gyászolók is jöjjetek,
Az Úr hamar megérkezik,
A búnak, gondnak nincs helye,
Az Úr közel van, és segít.
Mi föllelhetjük sok helyen
A tiszta, üdvös életet,
Áldott a nagy vigasztalás,
Uram, a nem remélt kegyed.
Ti szenvedők is jöjjetek,
Nincs messze már a szent király,
Ti csüggedők, örüljetek,
A hajnalcsillag égre száll.
Kit eddig terhelt baj s a gond,
Örömre gyorsan most derül,
Vigasztal és megáld az Úr,
És a halál megsemmisül,
aztán így tovább, ez is még több oldalon.
Elizabethnek nem lehetett semmi kifogása. 1648-ban véget ért az áldatlan háború. 1641-től Rist a vérontás, éhezés, fosztogatás és járványok közepette is kiadhatta a verseit, azok elterjedtek az országban. Barátja, Michael Jakobi kántor több, mint százat megzenésített, más zeneszerzők, pl. Johann Schop, Andreas Hammerschmidt, sőt még Dietrich Buxtehude figyelmét is felkeltették (Ó Isten városa, ó arany fény). Az egyik verse bekerült J.S. Bach Karácsonyi oratóriumába (12. korál, Brich an, o schönes Morgenlicht).
Nem csoda, hogy a rideg otthoni légkörből kongeniális társaságba vágyott. 1645-ben lépett be a pegnitz Virágrendbe, Cimber Daphnis néven, aztán a Gyümölcsöző Társaságba, mint „Rüstig,” tettre kész. Ebből az alkalomból költötte a következő versezetet:
Ki tettre kész, segít is gondosan,
Ezért adták a Tettre kész nevet.
A szívem vágya ez: Tanítani,
Hogy élhet ember boldog életet,
S a rossznak ellenálljon szorgosan.
Gyümölcsöt ekkor hozhat életünk,
Urunk szavára mennybe így megyünk.
Az előbb azt mondtam, nem volt egy Shakespeare. Nos, egy korai tolsztojeánus sem.
Mégsem váratott magára a világi elismerés. 1653-ban III. Ferdinánd császár nemességet adott neki, Comes Palatinus Caesareus (császári palotagróf) és a tiszteletbeli Poeta laureatus címekkel. Hattyú és babérkoszorú volt a címerében. Barátja, Christian von Mecklenburg herceg még ugyanebben az évben kinevezte egyházi tanácsossá. Mindent elért, amit egy egyszerű wedeli lelkész, úgy is, mint Észak Apollója elérhetett. Valószínűleg barátságosabb lett Elizabeth is, bár Rist dalait még mindig nem énekelhették a wedeli templomban.
A példásan katolikus császárné viszont ezt mondta: „Nagy kár lenne, ha ilyen himnuszok szerzőjét a pokolba küldenék.” Sajnos a poeta laureatusi babérlevelek sem fűszerezték eléggé ezt a nagyon erkölcsös költészetet:
Életkenyér a mennyből,
Vendéged étele,
Te két kezeddel osztod,
A szívem él vele.
Áldott kehely csodája,
Mi gyógyít földi bajt,
Örvendező szívem ma
Zeng néked háladalt…
Megadtad azt, mit kértem,
Halál ellenszerét,
A végtelen örömnek
Nem múló életét.
Uram, nem érdemeltem,
Mit adtál, a kegyet,
Trónod előtt a lelkem
Meghajlik, és remeg.
Csak annyit adj, Uram, most
Legyen hosszabb a nap,
És egyre jobb erőben
Tovább szolgáljalak.
Ha szólítasz magadhoz,
Kilépni föld-körön,
Kegyed vigyen a mennybe,
Hol tiszta az öröm.
Úgy látszott, minden rendben van Rist körül. Sajnos a Virágrend gyorsan hervadt, a Gyümölcsöző Társaságnak pedig Rist csupán a 467-ik tagja lett. Ez nem elégíthette ki a becsvágyát. Már gyülekeztek is az Elba hattyúi, köztük egy-egy festő (M. Merian, G.W. v. Wethern), V. Keresztély dán király udvari zenésze (Gabriel Voigtländer), egy polgármester (D. Bärholz). Rist folyamatosan jelen volt az irodalmi életben; ha éppen nem verseket adott ki, hát legalább havi beszélgetéseket, olyan épületes témákról, mint – A tinta – Vidéki élet – A bölcsek köve – Festészet – Az olvasás és írás művészete – Elmélkedések a halálról. 1660-ban megalakult a Hattyúrend, amelyben Rist a Palatin nevet viselte; a hattyú természetesen a nemesi címerből úszott be a képbe, a Palatin a nemesi címből; de Rist-et annyira szerették, hogy még ezt is elnézték neki. Majd elfelejtem, hogy 1662-ben meghalt a szörnyű Elizabeth, és Rist két évvel később egy barátja, Philipp Hagedorn özvegyét, az életvidám Annát (szül. Badenhop) vette feleségül.
Valószínűleg nem csupán az Istenszeretetre gondolt, amikor ezt a mottót választotta:
Régi dalom, mit vagy húsz éve énekelek,
Ezt dalolom még most is: szeretek, szeretek és szeretek.
És közben rengeteget írt, Katekizmus-áhítattól A legnemesebb élet-ig. Dr. Schuster nem talál a munkásságára egyetlen dicsérő szót sem. Ezt írja: „Ezek a vallásos rímgyakorlatok kevés kivétellel a szokásos keresztény képek és elképzelések körében maradnak, triviális szófordulatok, lendület és átélés nélkül… Erőtlen, sekély csinálmányok… teljesen érthetetlen a szerzőnek jutott kitüntetés. Persze minden kornak olyan írói vannak, amilyeneket igényel és megérdemel. És akkoriban alacsony volt a szellemi nívó.”
Ezt már az eddigi versekből is láttuk. Most már csak néhány szakaszt:
Jézus Krisztus, életkenyér,
Szívem kincsévé te válj,
Táplálj mennyek ételével,
Szállj le, éltess és megáldj.
Tégy méltóvá tenmagadhoz,
Pisla mécsest büszke naphoz,
Alázattal kérlek én.
Zöld rétekre elvezettél,
Hol folynak csendes vizek,
Asztalodnál vendégeltél,
Táplált engem szent kezed.
Ne nézd bűnös gyarlóságom,
Add meg nekem, én Megváltóm,
Üdvösséged kelyheit.
Égi kenyér, boldogságom,
Imát mondat jó remény,
Részesíts bocsánatodban,
Bűnbánattal esdek én…
Ne folytasd. Nekünk már nincs türelmünk ehhez a terjengős, vizes költészethez. Volna viszont egy kérdésem, amire még nem kaptam választ. A Hattyúrend biztosan boldoggá tette az alkotóját. Nagymester lehetett, nemcsak Cimber Daphnis és északi Apolló, gondolom, szerzett egy-két jó barátot, és az ilyesmi jót tesz az egónak. Nem tudhatta, hogy a halálával megszűnik a Hattyúrend is, amelyet addig is csak úgy-ahogy tartottak össze a kék selyem szalagok, és az alapszabályilag megkövetelt levelek. De mit jelentett a Hattyúrend a tagok egyéni életében, a német irodalmi életben, mire volt jó a sok magas célkitűzés? A költő akkor is költ, a festő akkor is fest, a polgármester akkor is lop és hazudik, ha nem tartozik sem Virág-, sem Hattyú-, sem Gáspár Győző-féle Zebrarendhez. Miért kell feltétlenül belépni valahová, eljátszani egy felvételi vagy avatási szertartást, kék szalagokat viselni, jelszavakat kitalálni, címeket adományozni egymásnak, titkos tudást kotyvasztani lehetőleg egyiptomi és más keleti tanításokból, előadni és meghallgatni a végeérhetetlen prédikációkat, amikor mindezt nagyon egyszerűen is el lehet érni, szabadkőműves, rózsakeresztes, illuminátus és egyéb maszlag nélkül?
Nem érted, mert naiv idealista vagy. Azt hiszed, hogy az embereket tényleg magas célok vezérlik, Igazság, Bölcsesség, Szeretet és a hasonló nagybetűs szavak. Nem, az embereknek teljesen elég az a boldogító tudat, hogy egy különleges szervezethez tartoznak, különleges ruhát viselnek, kiköltöznek a városból egy tanyára, nem eszik meg azt, amit a normális ember, és így tovább. Ez kell, a név meg a ruha. Nem értik, milyen célokat kellene megvalósítani, mit tanítanak, vagy mit takarnak a szimbólumok. De nagyon lenézik a plebs-et, akik még avatást sem kérnek vagy kapnak.
És ez elég, a csatlakozás, az új név, a kék szalag?
Igen, majdnem mindenkinek elég.
Hiszi a piszi.
2 hozzászólás
Vannak akik szerint a szófosás is művészet, de szerintem nem az. Tudatosan nem lehet annyi marhaságot összehordani, mint tudat alatt: De, aki képes erre, az a Pulinak a litzer díját is elnyerheti majd, ha visszatér a kőkorszakból
Nagy élvezettel olvastam ironikus írásodat. És párhuzamot vonok a mával… nem kell ahhoz 1660 környékére menni, hogy találjunk ilyesféle embereket…:)))))