Lucius Caelius (Caecilis) Firminanus Lactantius (kb. 240 – 320) latin szónok, szerző és elméleti keresztény valószínűleg az észak-afrikai Cirta-ban (modern Constantine) született, berber, tuareg vagy „mór” családban. Numidia ősi berber királyság (modern Algéria és Tunézia egy része) sokat harcolt a rómaiak ellen, de ekkor már római tartomány volt, és Lactantius fényes karrier előtt állt. Rhetorikát az idősebb vagy szikkai Arnobiustól tanult, és Diocletianus kinevezte egy rhetorikai iskola fejévé 300 körül, Nicomediába (modern Izmir, Törökország). Lactantius hosszú költeményben örökítette meg az odautazás élményeit (Hodoeporicum).
Nicomediában komoly szerencsétlenség érte: találkozott a kereszténységgel, és „megtért.” Helyénvaló az idézőjel, mert vajmi keveset értett meg a kereszténység lényegéből. Tollát egy különös keresztény-platonikus-sztoikus-pythagoreánus öszvér-filozófia szolgálatába állította, és mindezt Diocletianus uralkodása alatt, aki szenvedélyesen üldözte a keresztényeket. Lactantius a közmondásos két szék közül esett a pad alá; nem lett belőle igazi keresztény, viszont elveszítette az állását, és az élete sem volt biztonságban.
Diocletianus 303 február 24-én adta ki a kereszténység elleni első ediktumát, mire Lactantius lemondott, vagy még inkább kidobták, és nagy szegénységben tengődött.
Rengeteget írt, még Rómának is hízelgett: „Ha Róma, a világ feje, elesne, ki kételkedne abban, hogy minden emberi dolog, sőt maga a föld is a végéhez közeledik? Eddig is Róma volt az, aki mindent összetartott.” A hízelgés azonban nem lágyította meg a császár szívét, valószínűleg maga is tudta, hogy mennyire hamis.
Lactantius híres volt az elegáns latin stílusáról (később a humanista írók éppen ezért csodálták), de a témaválasztásai nem voltak mindig szerencsések. 303 vagy 304-ben írta a De Opificio Dei-t (Isten munkáról), és egy korábbi tanítványának, a gazdag keresztény Demetrianusnak ajánlotta; de a legnagyobb üldözések alatt, amikor mindenkit lefoglalt az, hogy a maga bőrét mentse. 303-311 között készült el Lactantius élete fő művével. Ez a hírhedt Divinarum Institutionum, az Isteni intézmények, amely kettős céllal készült: 1. bemutatni, mennyire értelmetlen a pogány hit, és 2. olyan formában tálalni a kereszténységet a filozófus hajlamú pogányoknak, amelyről a szerző azt képzelte, hogy mindenkit vonz. A későbbi egyházi írók súlyos vádakkal illették, ezek közül még aránylag az volt a legenyhébb, hogy alig ismerte a Bibliát.
„Lactantius, a ciceroi ékesszólás nagy folyama, bárcsak éppen olyan könnyűséggel védelmezte volna a mi ügyünket, mint amennyivel az ellenfeleinket támadta,” jegyezte meg szent Jeromos.
Hogy a földet laposnak képtelte el, az önmagában véve nem meglepő. Magyarázatai szerint a föld nem lehet másmilyen, mint lapos; ha lenne is a földnek „másik oldala,” számunkra ismeretlen területekkel, oda nem juthatnánk el, mert vagy túl széles a tenger, vagy az Egyenlítőnél olyan forróság uralkodik, ami a hajózást lehetetlenné teszi. De ha léteznének is „antipódok,” az ott élő emberek nem lennének genetikai kapcsolatban Ádám utódaival; és mivel a Biblia szerint minden ember Ádámtól származik, az antipódon nem élhetnek emberek, tehát maguk a feltételezett földterületek sem léteznek. Kopernikusz fölkapta a vizet erre az okfejtésre, és megírta minden szépítés nélkül (De revolutionibus orbitum coelestim, Az égitestek forgásáról, 1543), hogy ne akarják a csillagászathoz hozzászólni mindazok, akik a tárgyhoz nem értenek; ne torzítsák el a Biblia egyes verseit, hogy azok megfeleljenek a céljaiknak.
Lactantiust persze nem kedvetleníthették el ezek a kései bírálatok; rendületlenül írt tovább. Először is egy összefoglalást az Isteni intézmények tárgykörében, aztán egy vitairatot a sztoikusok és epikureánusok ellen (De ira Dei, Isten haragjáról), egy másikat a kereszténység üldözőiről (De mortibus persecutorum), amelyben részben a régebbi üldözők (Nero, Domitianus, Decius, Valerianus, Aurelianus) szörnyű pusztulásán elmélkedik, részben hasonló szörnyűségeket helyez kilátásba a kortársainak (Diocletianus, Maximianus, Galerius, Maximinus). Elgondolkodtató, hogy mennyi „anus” volt a neves rómaiak között.
Lactantiusnak tulajdonítanak még egy Főnix (De ave Phoenice) című költeményt, a mesés madár haláláról és feltámadásáról.
I. Konstantin trónra lépésével (306) ismét felragyogott Lactantius csillaga. A trónörökös, Crispus nevelője lett, akit valószínűleg elkísért Trierbe. 320 körül meghalt Konstantinápolyban. Ez volt a szerencséje, mert 326-ban váratlan dolog történt: Crispust megmérgezték, a császár parancsára, az isztriai Pulában. A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy miért, és elég sok a lehetőség:
– a császár nem tudta elviselni, hogy a fia népszerűbb, mint ő
– a császár második felesége, Fausta nem tudta elviselni Crispus sikereit, és természetesen azt szerette volna, ha a ő fia örökli a trónt
– Fausta és Crispus tilos szerelmi kapcsolatba keveredtek
– vagy összeesküvést szőttek a császár ellen
– vagy… ki tudja, de nem sokkal Crispus halála után Konstantin forró fürdőbe záratta Faustát, ahol az asszony megfulladt.
Súlyos dolog történhetett, mert a császár nem elégedett meg a fia megöletésével; parancsot adott, hogy a nevét minden hivatalos dokumentumból és feliratból töröljék.
Lehet, hogy a császár haragját a könyvmoly tudós sem úszta volna meg szárazon.