Lev Tolsztojt (1828-1910) mindenki ismeri. Ő az, aki egy nagyon hosszú regényben, Hősiesség és dögunalom, vagy valami hasonló a címe, alaposan kiszúrt egy szerelmespárral. A férfit megölte, a nőt élve hagyta, és világos, hogy a férfi járt jobban.
Most azonban az a kérdés, hogy miért, hogyan lett Tolsztojból tolsztojeánus.
Az inspirációnak mindig számos forrása van, és ezek egyike Schopenhauer. A nagy német filozófus szeretett és tudott élni, de ha egyszer tollat vett a kezébe, sikeresen elvette mindenki életkedvét. Tolsztoj 1869-ben olvasta el a nagy művet – A világ, mint képzet és akarat – és kijelentette, hogy teljesen megváltozott. „Az elragadtatások egész sorozatát” élte át, és Schopenhauert a legragyogóbb gondolkodónak tekintette. Képét felakasztotta a dolgozószobája falára. Ezt mondjuk nem kellett volna, mert a puszta látvány elég ahhoz, hogy bárkit pesszimistává tegyen. Ezért-e, vagy másért, a nagy könyvélményt tíz éves lelki válság követte. Ha jól ítélem meg a helyzetet, az volt a legfontosabb problémája, hogy egyszer ő is meg fog halni. Lapos közhelyekkel („Hinni kell a boldogság lehetőségében, hogy csakugyan boldog legyen az ember”) és írással vigasztalódott; ekkor fejezte be a Háború és békét, valamint az Anna Kareninát. 1887-ben több könyvet is elolvasott a buddhizmusról, és rájött, hogy miért olyan ismerős – már 1847-ben találkozott egy buddhista lámával Kazanyban, abban a városban, amely mindig szívesen látta a „misztikus Keletről” érkezőket, és ahol már a 17. században az indiai kereskedők közössége élt. Tolsztoj a lámától hallott először az ahimszá filozófiájáról, ebből lett a tolsztojeánus erkölcs első parancsa: Ne állj ellent erőszakkal a gonosznak.
Így kezdődött, egy lámával, akinek a nevét se tudjuk.
Valamikor az 1870-es vagy 80-as években kerültek Tolsztoj kezébe az Upanisadok és a Bhagavad-gítá, amely egy pillanatra sem javasolja a passzív ellenállást, sőt Krsna célja kezdetben csak annyi volt, hogy meggyőzze Ardzsunát, nem vonhatja ki magát a küszöbön álló nagy háborúból. A háborúnak is megvan a maga ideje, az ahimszának is. Ardzsuna megértette, hogy az emberi érdek vagy számítás nem írhatja felül Krsna akaratát, de Tolsztoj akkor már megtalálta azt, amit keresett, és nem kívánta holmi kivételekkel megzavarni a lelkiismeretét.
Mondják azt is, hogy elolvasta az egész Mahábháratát és Rámájanát, amit én kötve hiszek, mert hol volt akkor még teljes fordítás orosz nyelven – lehet, hogy nincs ma sem.
Tolsztoj maga is érezte, csak baj lesz abból, ha elismeréssel beszél Indiáról, ezért sokszor és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ő bizony keresztény. Van is a kereszténységnek egy kvietista-kvéker vonulata, de a sivatagi remeték kora régen elmúlt, és senki sem akarja visszahozni, maga az egyház a legkevésbé. Az orosz ortodox egyház szelleme határozottan militáns, és nem sok mozgásteret enged a másként gondolkodóknak. Tolsztoj csupán pacifista volt, no meg idealizálta a szegénységet és az önmegtartóztatást, ezért hamar megkapta az „anarchista” jelzőt – az eredeti keresztényi erények hirdetése még a bombáknál is veszélyesebb. „A hit az élet ereje,” tanította Tolsztoj, „az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz.” Ezzel persze nem mondott sokat, mert az ateista is hisz valamiben, például abban, hogy nincs Isten. És az ortodoxokat különben sem lehetett becsapni; nem volt előttük levéltitok. Tolsztoj pedig ilyeneket irkált a leveleiben, meggondolatlanul: „Ahogyan ezer meg ezer álmot élünk át a jelenlegi életünkben, a jelenlegi életünk is csak egyike a sok ezernek, amelyekbe a valódi életből léptünk be. A valódi élet álmait álmodjuk végig, a legutolsóig, amire csak egy következik: az élet Istenben.” Ez nem más, mint a reinkarnáció, mondta az ortodox egyház, és exkommunikációval honorálta az eretnek gondolatot.
Aztán eljött az is, hogy Tolsztoj tanította az ahimszára Indiát. Könyve, Isten királysága bennetek van, Gandhi kezébe került, aki kitörölhetetlen benyomásról beszélt – „A szkepszis és a kételkedés súlyos válságában éltem akkor, amikor a kezembe került ez a könyv… Akkoriban hittem az erőszakban, ez az írás gyógyított ki a szkepszisemből, azóta szilárdan hiszek az ahimszában.”
A polgári engedetlenség nagy erő, de nem biztos, hogy Anglia a 2. világháború nélkül is ilyen simán elengedte volna Indiát.
Azóta az amerikaiak gyarmatosítás és véres harcok nélkül is elértek annyit, vagy sokkal többet, mint Anglia – az erőszaknélküliség elvének egészen sajátos alkalmazásával, és India ősi spirituális kultúrája jelenleg vesztésre áll. Lehet, hogy Tolsztoj próféta volt a maga módján, de nem látta előre a jövőt.
1 hozzászólás
Szia Müszélia! 🙂
A címben szereplő irodalmár a leg-leg-legnagyobb kedvencem, nálam minden próza- és regényírót maga mögé utasít. Lélegzetvisszafojtva olvastam el a világhírre szert tett, de a nem annyira közismert műveit is. Életének is utánajártam hivatalos és nem hivatalos források alapján is, mert kíváncsivá tett az, hogy miként vált bennem naggyá.
Örülök, hogy foglalkoztál vele, és csakis elfogultsággal tudok szólni.
Nyilván voltak emberi hiányosságai, de valóban próféta volt, ráadásul irodalmi talentum, amivel évtizedek, évszázadok után is a legnagyobbak között jegyezzük.
Egy mondatot kiemelek, mert számomra fontos útmutató:
"Hinni kell a boldogság lehetőségében, hogy csakugyan boldog legyen az ember".
Köszönöm az élményt. Továbbvittél Lev N. Tolsztoj megismerésében. Mivel nálam kiemelt helyen van, minden róla szóló gondolatot szívesen veszek. 🙂
Szeretettel: Kankalin