Pár. A férfi mintha térdig hajolna. Szórja bókjait, köszön. A nő, mint sarokba bújt durcás kisgyerek, bőszen hallgat. Szokása ez. Sűrűn találkozunk, vagy ritkán, de a szánalom jegyében. Irritál egyik is, másik is. Nem veszem zokon a figyelmet, se a tapintatlanságot, de így, ez az egyveleg egy csapásra kihoz a sodromból. Persze nem mutatom ki, úgy teszek, mint akit hidegen hagy, nem akarok szinten alul teljesíteni, mint egyesek. A nőnek vajon mivel piszkálhatom a csőrét, miért vagyok szálka a szemében? A férfi miért ilyen nyájas velem? Ezek a kérdések mégse hálózzák be mindennapjaimat, csupán a „megtisztelt” pillanat hozza ki belőlem. Szóval hallgatok, nyelek. De az idő vasfogai egyszer kihullnak.
A lift előtt álltam, mellettem egy szomszéd, kivel épp beszélgettem. De a kedves szavakat megtörte egy pár. Mondanom se kell, a női tag. Ugyanaz a felállás. Az egyik kommunikál velem, a másik a közöny és az arrogancia köntösébe bújik. A liftajtó kivágódik, az amazon majd feldönt a földszint előterében. Morog az orra alatt, de úgy, hogy halljam. Csak úgy néz el mellettem, mint máskor is. Tulajdonképp nem az első eset, mondhatni, már hozzászoktam a modorához. De most… hirtelen túllő a célon. Hogy mit mondott, már akkor se érdekelt, de a szurkálódása eltalált, mint lufi a kaktuszt. A lényeg valami olyasmi volt, hogy mit képzelem, hogy fellököm őt. Őt, a kivagyokiság nagyasszonyát… Azonmód felhagytam addigi elvemmel, hogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Távozott a gőz. A nyugalom, bár szabadságra ment belőlem, mégis tudatosította jelenlétét. Kinyitottam a szám, és odamondtam neki a magamét. Gyorsan és nagy vonalakban, hogy mégis mit képzel, miért így, miért úgy. Ő se hagyta szó nélkül, dohogott még valamit, mellette követte őt a férje, mint egy pincsi kutya.
Most csend van. Mindkét fél ugyanúgy viselkedik, a szimbiózis tökéletes. Azóta, mint ismeretlenek, megyünk el egymás mellett, mégis megszáll a nyugalom. Lám ez az igazi szeretet, lealacsonyodni a másikhoz. Gratulálok, a gerenda előkerült. De nem húzom föl magam, mi több rájuk lehelem a bizsergető csendet. Jó ez így. Végül is mit akarok, megtört a kétszínűség, győzött az evolúció, a végletek közül csak az egyik nyerhet. Mit érdekel engem, melyik, annyira nem kötődöm egyikhez sem. Én csak középutat akartam. Gondoltam, más is az intelligenciára szavaz. De nem vagyunk egyformák… Ráhangolódtam e tudatra.
10 hozzászólás
Ott, az utolsó mondataid bölcsek. Van ez így, és veszítettél? "Ráhangolódás e tudatra" jó pozíció.
Egyébként végigolvasva az jutott eszembe, hogy van akinek más létforma természetes, és esetleg a másik, az, aki furcsa. Vannak furcsaságok. 🙂
Marietta
Szia Marietta!
Neki a köszönés egy fölösleges formula, s attól, hogy ezt nem alkalmazza, jobban érzi magát. Tényleg furcsa…
Köszi, hogy benéztél!
Üdv,
A.
Andi az írásod egy igazi korrajz, szinte mindenki életében jelen van valami hasonló. Tapasztalatom szerint mindig az zárja rövidre az ilyen "kapcsolatot" aki intelligenciában a másik fölött áll. Csak egy a bajom, hogy legtöbbször az ilyen, és hasonló szituációkból az jön ki "győztesen", aki nem éppen a kívánatos magatartás formát képviseli. Nekem is van afférom szomszéddal és közös képviselővel. DE: győz az erőszak… Erre adná meg a választ végre valaki, miért így történik az életben legtöbbször?
szeretettel és tetszéssel:
ildi
Kedves Ildi!
Én nem vagyok erőszakos, hagyom, hogy más bunkó maradjon…
Örültem neked!
Üdv,
A.
Andi én is így vagyok, és a legyőzés alatt erről beszéltem. Nem győzhetsz meg zárt elmét az ostobaságáról. :)))
ildi
Ildi, ez igaz, milyen jogon helyezném át a rácsokat… 🙂
Üdv,
A.
Jó, hogy megírtad ezt.
Olyan, mint egy rövidfilm, aktuális, ráadásul egyeseknek mekkora tükör…
Szia Andi!
Kibuggyant. Arról meg nem tehetek, hogy egyeseknél nincs otthon tükör, ja… Örültem neked, és köszönöm.
Üdv,
A.
Nagyon jó írás !
Hasonló esetem volt már nekem is !
Én pedig ide szavaztam egy * 5 🙂
Tetszett:)
szeretettel: Zsu
Szia Zsu!
Szinte gondoltam, hogy nem egyedi az eset. A gyökérség ezek szerint nem válogatós fajta…
Üdv és köszi,
A.