Szemiramisz Indiában
Indiában van egy Bihar vagy Bihár nevű állam, és ez a név már sok délibábos nyelvészünket megihlette. Mindenképpen kapcsolatot akartak találni a magyar, vagy pontosabban erdélyi Bhar vármegye és Bihar állam között, és mivel nagyon akarták, meg is találták.
Tévedni emberi dolog, mondta Francis Buchanan angol tudós, aki 1812-13-ban írt a Bihar állam területén, Rámgarh falu mellett, egy magas hegyen épült Mundésvari-templomról. Szorgalmasan feljegyezte a templommal kapcsolatos legendákat, és hozzátette:
„Ha van valami alapja a Puránák legendájának, ez talán Szemiramisz indiai hadjáratára vonatkozik.”
Erre a vakmerő megállapításra biztosan mindenki fölkapja a fejét. Indiai hadjárat és Szemiramisz? Egyáltalán ki ez a Szemiramisz?
Talán az első dolog, ami eszünkbe jut, az ókori világ hét csodájának egyike, Szemiramisz függőkertjei Babilonban. Számos probléma van ezekkel a függőkertekkel. Először, nem függőkertek voltak. Oszlopokon és boltíveken nyugvó, legalább három sorban elhelyezett kertek ezek, és az öntözésükhöz egy elmés szerkezet emelte ki a vizet az Eufrátesz folyóból. Aztán nem is Szemiramisz kertjei voltak; jó kétszáz évvel később építtette Nebukadnezár király az egyik felesége, egy méd hercegnő számára. Szemiramisz sem ezt a jól hangzó görög nevet viselte. Ha igaz, asszír királynő volt, és a Kr.e. 9. században élt Szammuramat néven. Valószínűleg V. Samsi-Adad király felesége volt, akinek halála után néhány évig régensként uralkodott a kiskorú fia, III. Adad-nirari (Kr.e. 810-782) nevében. Ez a néhány egyes források szerint 3, mások szerint 5, sőt 42 év volt.
Számos ókori szerző írt Szemiramiszról, pl. Ktésziász, Diodorus Siculus, Justinus, Knidosz és mások. Többnyire Ktésziászt idézik, aki híres a gazdag képzelőerejéről. Azt mondja pl., hogy Dárius nem egy feliratot vésetett Behisztunban egy sziklára, hanem hatalmas templomot épített, amelyben Szemiramiszt és száz testőrét ábrázolták. Szemiramisz egyébként a szíriai hal-istennő, Atargatisz lánya. A boldog atya nevét nem tudjuk.
A legendákat, mert hiszen azok, Diodorus Siculus foglalja össze, a Kr.e. 1. század közepén. Atargatisz istennő nem törődött a lányával, otthagyta valahol a pusztaságban. Galambok táplálták, akik a csőrükben tejet és sajtot hoztak neki; amíg meg nem találta egy Szimmasz nevű pásztor. A hal-istennő lánya unta a pásztorok eseménytelen életét, és hamarosan prostituált lett Ninivében. Még tizenéves volt, amikor elbűvölt egy Menonesz vagy Onnesz nevű hadvezért, aki elvette őt feleségül. Ezt az urat az egyik forrás királyi tanácsadónak, illetve Ninive kormányzójának nevezi, bár ettől lehetett még hadvezér is. Egy békés hivatalnokot semmibe vettek volna a harcias asszírok.
A házasság nem indult rosszul, a szép és értelmes hölgy két gyermeket, ikreket szült. Szemiramisz azonban körülbelül annyit értett a gyermekneveléshez, mint a pásztor, aki őt „nevelte.” Inkább a hadviselés tudományát tanulmányozta, és állandóan tanácsokat adott a férjének. Ez már csak azért is nagyon bosszantó lehetett, mert jó tanácsok voltak.
A legenda szerint, akit Diodorus Siculus, Ktésziasz nyomán, Ninus-nak nevez. Ninus talán azonos a bibliai Nimróddal, és éppen Baktriát akarta meghódítani. Kezdetben sikeres volt a hadjárat, de a fővárost nem tudta bevenni. Hivatta a hadvezérét, Onneszt, aki Szemiramisszal együtt érkezett. Szemiramisz észrevette, hol van a gyenge pont a vár védelmében. Magához vett néhány katonát, fölmásztak a sziklákon és bejutottak a fellegvárba. A vár védői annyira meglepődtek, hogy megadták magukat.
Az asszír király magának követelte a harcias amazont, és helyette az egyik lányát ajánlotta Onnesznek. Onnesz nem értékelte eléggé a királyi kegyet, mire megfenyegette, hogy megvakíttatja, és erőszakkal elveszi tőle a feleségét. Szemiramisz már megszokta az erőszakot; Onnesz azonban kétségbeesésében öngyilkos lett. Szemiramisz a király valahányadik felesége lett.
Eddig ez egészen úgy hangzik, mint egy rossz operalibrettó, és valóban többen is megzenésítették, a legnagyobb sikerrel Rossini.
A librettó azonban folytatódik, és később sem lesz jobb.
Szemiramisz hamarosan annyira elcsavarta a király fejét, hogy az minden szeszélyét teljesítette. Egyszer a hölgy azt kérte, hadd legyen egy napra uralkodó. A teljesen megbolondított király nevetett, és beleegyezett. Ez nagyon nagy hiba volt, mert az imádott hitves még aznap kivégeztette őt, és maga ült a trónra. Aztán épített neki egy pompás síremléket. Diodorus Siculus szerint ekkor már volt egy fia a királytól, Ninjasz. De még mindig csak 20 éves volt, és azután 42 évig uralkodott. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a fiú elérje a nagykorúságot.
De ne számolgassuk az éveket, hiszen istennőről van szó, aki időnként csodákat tesz. Megépítette, vagy újjáépítette Babilont. Forrásaink szerint 66 km falat, 250 tornyot, az Eufrátesz fölött egy 900 m hosszú hidat építtetett, továbbá két várat, amelyeket alagút kötött össze. Számos várost alapított, utakat építtetett még Örményországban és Iránban is. Ezeknek persze nyomuk sem maradt, és a 900 m hosszú híd se sokat érhetett az Eufráteszen, amely éppen 2 km széles volt.
Szemiramisz nem ment ismét férjhez, beérte az egyéjszakás kalandokkal. Jóképű katonákat választott, akiket reggel személyesen ölt meg. Nem akarta, hogy később veszélyeztessék a hatalmát.
Szabad idejében egy új vallást alapított, valamilyen bolygó- és csillagkultuszt, de ez sose lett népszerű.
Szemiramisz kedvenc időtöltése azonban a hadakozás, a hódítás volt. Először is lerohanta Egyiptomot, Líbiát és Etiópiát. Egyiptomban jósoltatott magának: megkérdezte, hogy meddig fog élni. Az orákulum azt válaszolta, hogy azon a napon hal meg, amelyen a hatalmat átadja a fiának. Ez mindenesetre megindokolja, hogy miért várt 42 évig. Addig is meghódított néhány kisebb birodalmat, mint Türosz, Szidón, Izrael, Szíria, Edom. Megtámadta és megölte a napot, mert az égitestek ura nem viszonozta a szerelmét. Biztosan hallott az egyéjszakás kalandokról… Más források szerint csupán egy Er nevű istent, illetve Ara örmény királyt ölette meg, aztán megbánta, imádkozott az istenekhez, akik kutyákat eresztettek le az égből. A kutyák végignyalták Er vagy Ara sebeit, és a halott feltámadt.
Nem tudjuk, Er vagy Ara hogyan kerülte ki a továbbiakban Szemiramisz magas figyelmét. Ezen a ponton forrásaink egybehangzóan azt állítják, hogy a királynő meghódította „egész Ázsiát,” India kivételével. Most tehát hadsereget gyűjtött, és elindult, hogy Indiát is megszerezze. Mindenki lehetetlennek tartotta ezt a vállalkozást, a nagy távolság, a nehéz terepviszonyok, az indiai katonák nagy száma, és különösen az elefántok miatt. Szemiramisz azonban nem ismert lehetetlent. 2 millió katonával indult el, és még mű-elefántokat is vitt magával, hadd rémüldözzenek az igaziak. Azt mondják, hogy az Indus folyóig jutott el, az igazi elefántok pedig egyáltalán nem rémültek meg, hanem szétkergették az asszír sereget. Szemiramisz is megsérült, amikor az indiai királlyal, Sztabrobatésszel (Szhabarpati) harcolt. De a nyilak és a gerely ütötte sebeknél is jobban fájt a vereség.
Szemiramisz csalódottan tért haza, és átadta a trónt a fiának. 62 éves volt ekkor. A családi hagyományoknak megfelelően a fia meg akarta ölni, Szemiramisz azonban galambbá változott, és eltűnt.
Eddig tart az operalibrettó, amelynek alapján Szemiramisz úgy maradt meg a nyugati világ emlékezetében, mint hadvezér, mérnök, istennő és politikus. Egyébként szarvakkal ábrázolták, mint Mózest, Nagy Sándort, a kelta Cernunnost, illetve az ördögöt. Dante-nak egyértelmű volt a véleménye, a pokol 2. körében helyezte el Szemiramiszt, más ledér nőszemélyekkel együtt.
De most már ne kövessük Szemiramisz életének poszthumusz fordulatait, mert soha nem érünk a végére. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy nyugaton nagyon sokan elhitték, Szemiramisz valóban meghódította „egész Ázsiát”, és eljutott legalább az Indus folyóig. Indiában azonban nincs ilyen hagyomány. Nem tudnak arról, hogy egy asszír királynő fenyegette volna a birodalmat. De még ha el is jutott volna az Indus folyóig, amit nyugodtan feltételezhetünk, mert végül is egy kitalált személy kitalált hadjáratáról van szó, akkor is teljességgel lehetetlen, hogy erről azonnal hírt kaptak volna a távoli Bihar állam egy eldugott falujában, és gyorsan építettek volna neki egy templomot. És mégis, a görögök ismerték Bihar fővárosát, Pátaliputrát, Pálibóthra néven. Mélységes mély a múltnak kútja, mondta Thomas Mann. Ez így is van, ez az egyetlen dolog, ami érdekessé teszi a múlt kutatását.
Most már pontosan tudjuk, hogy Mundésvari istennő nem azonos Szemiramisszal, és a Rámgarh melletti templom sem egy rejtélyes indiai hadjárat emlékére épült. Ki ez a Mundésvari istennő?
Amikor India számos istennőjéről hallunk, Kálitól Durgáig és Jóganidrától Szítaláig, könnyen azt feltételezhetjük, igen, ez a legsúlyosabb politeizmus, íme, minden faluban egy másik istennőt tisztelnek. Általában nem gondolunk arra, hogy egyetlen istennőnek van ilyen sok neve, aki maga sem független lény, hanem az egyetlen Legfelsőbb Úr energiája. Isten néha kiküldi, és néha visszavonja az energiáit, aszerint, hogy éppen milyen kedvteléseket élvez. Az isteni energia maga is kibocsáthatja egyes részeit, akik úgy jelennek meg, mintha további személyek lennének. Ez azonban csak illúzió. Nem maga az energia illúzió, ezt senki sem tagadhatja, hiszen minden pillanatban tapasztaljuk a működését. Illúzió viszont, ha azt gondoljuk, hogy az egyes kiterjedéseknek semmi közük nincs egymáshoz, önállóan léteznek, más szavakkal, sok isten van, akik pl. hadakoznak egymással. Egy szempontból az indiai szentírások, a Védák, Puránák történetei olyanok, mint a kozmikus drámák, amelyeket Isten maga ad elő, és Ő a közönség is.
A vaisnava irodalom a lílá szót használja, ami kedvtelést jelent, valami olyan dolgot, amit Isten csak azért játszik el, mert örömet szerez Neki. Vannak nagyon harcias kedvtelések is, pl. véres háborúk. Valaki megkérdezheti, ugyan mi örömet talál Isten a rombolásban vagy a pusztításban? A vaisnava tanítók nem térnek ki a válasz elől azzal a kényelmes magyarázattal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és nyugodjunk meg az Ő akaratában. Azt tanítják, hogy Isten végtelenül kegyes, időtlen idők óta teljesíti a teremtményei vágyait. Mindenkinek azt adja, amit kíván. Néha összejön a földön egy csomó ember, akik semmit sem szeretnének jobban, mint egy jó verekedést. Ők is megkapják az esélyt, nemcsak a szelíd bárányok.
A nyugati ember talán megkérdezi, mi van azokkal, akik ártatlanul szenvednek vagy halnak meg a háborúban? Az indiai filozófia azonban azt mondja, hogy az ártatlanok nem szenvednek. Senki nem szenved többet, mint amennyit megszolgált, valamelyik előző születésében. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy ezeket a földi drámának csak mi találjuk ilyen szörnyűnek. Az örökkévalóságban minden csak egy pillanat, a pillanat töredéke. Egyébként a szenvedéstől teljesen meg lehet szabadulni, csak nem az anyagi világban. Ez itt a szenvedés helye.
És most térjünk vissza Mundésvari istennőhöz, akinek történetét sok Purána elmondja: pl. Márkandéja, Siva, Szkanda, Varáha, Vámana, Dévi Bhágavata. Röviden, Sumbha és Nisumbha démonok a jógát gyakorolták, aszkézist végeztek, és nagyon hatalmasak lettek. Akik bizonyos feltételeket teljesítenek, mindenképpen Brahmá áldásában részesülnek. Halhatatlanságot azonban nem ad Brahmá, és egyébként is úgy intézi, hogy a démonok ne maradjanak legyőzhetetlenek. Sumbhának és Nisumbhának készségesen megígérte, ki mindenki NEM fogja megölni őket. Nőkről nem beszélt, ami fel sem tűnt a démonoknak. Ki fél a nőktől?
Az áldás birtokában Sumbha és Nisumbha egyre gőgösebbek és erőszakosabbak lettek, meghódították a három világot, kikergették a félisteneket a mennyből, és elhitték, hogy nekik valóban senki sem árthat. Brahmá azonban ezt mondta a félisteneknek: Teremtek egy női formát, ti pedig adjátok oda neki az erőtöket és a fegyvereiteket. Ez a női forma olyan lesz, mint egy hatalmas istennő, és egészen biztosan megszabadítja a három világot ezektől a démonoktól.
Ez így is történt, és a Puránák éppen az istennő és a démonok harcát írják le a legnagyobb részletességgel. Az istennőnek sok neve van, pl. Párvati, Umá, Durgá, Kausiká, Káli, Bhadrá, Ambiká; csak éppen a Mundésvari név nem szerepel a Puránákban. Hogyan került a képbe Mundésvari?
A Mundésvari szó egyik jelentése: Munda úrnője. Munda és Csanda pedig a démonok hadvezérei (szénapati) voltak. Először rá akarták venni az istennőt, hogy menjen férjhez Sumbhához vagy Nisumbhához, aztán meg akarták félemlíteni. Harcra került sor, és az istennő úgy ölte meg a hadvezéreket, mint a nyulakat, írja a Dévi Bhágavata (5. könyv, 26. fejezet).
A legenda azt állítja, Munda Garohar városban élt, a Katená folyó völgyében, és ő építtette a Mundésvari templomot a hegy tetején. Nem szívesen vitatkozom legendákkal, de mégis csak felmerül a kérdés, mikor építtette Munda ezt a templomot? A háború előtt semmi esetre sem, hiszen akkor még bízott benne, hogy meg tudja ölni az istennőt, és senki nem épít templomot az ellenségének. Még kevésbé építhetett templomot a háború után, mert ugye a halál általában még a hadvezéreket is megakadályozza az építkezési tevékenységben.
Egyébként a templom nem az aranykorban épült, amikor a félistenek többször is háborúztak a démonokkal. Találtak a templomban egy feliratot, amely azt mondja, Dandanájaka Gómibhata készítette el a Vinitésvara és a Mundésvari múrtikat Nárájana templomában, Udajaszéna király uralkodása idején, egy közelebbről meg nem nevezett korszak 30. évében.
Ebből a feliratból az derül ki, hogy a templomot eredetileg Nárájana-Visnu tiszteletére építették, és később állítottak be két másik múrtit. Vinitésvara nem más, mint Siva, az istennő történetét pedig már ismerjük. Nem ismerjük azonban Dandanájaka Gómibhatát, sem Udajaszéna királyt. Élt egy Gómitaka, „Kunika tanítványa” a Kr.e. 3. században, aki felírta a nevét a „párkhami jaksa” néven ismert szoborra. Talán volt egy Gómibhatáról vagy Gómitakáról elnevezett szobrász-iskola. Indiai tudósok különféle elméletei alapján Udajaszéna a 4-7. század között uralkodott. Mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy Udajaszéna talán a Széna-dinasztia egyik királya volt, a 11-12. században.
Sokkal érdekesebb ennél, hogy amióta a templomot ismerjük, vagyis úgy 200 éve, ott nincs Nárájana-múrti. A központi helyet Vinitésvara foglalja el. Mundésvari egy oldalfülkében áll, a templom mégis az ő nevét viseli, és ő részesül imádatban. Nem sűrűn fordul elő Indiában, hogy egy Parsva-dévata veszi át a főszerepet, bár de facto továbbra is ott áll egy alárendelt helyen.
Ezen a ponton térünk vissza Francis Buchananhoz, aki nem bánta meg, hogy egyáltalán megemlítette Szemiramiszt, és egy újabb, átgondolatlan ötletet vetett fel. Azt mondja, hogy ezen a területen egykor Csérák törzse uralkodott, harcias hegyi nép. Névlegesen hinduk voltak, de sok régi szokásukat megőrizték. Nem keveredtek a hindukkal, akik különben is műveletlen barbároknak tartották őket.
Buchanan azt mondja, a kérdéses Munda egy Cséra főember vagy király volt, és ő élt Garohatban. Törzsi hagyományaiknak megfelelően a Csérák istennőket imádtak, és a harcias Mundésvari nagyon imponált nekik. A hinduizmus nagy irányzatai közül a Csérákat a saktizmus vonzotta, az isteni energia imádata; ezért a Vinitésvara-múrtit meghagyták ugyan a helyén, de kikerülték, és Mundésvari kapta a felajánlásokat.
Ez mind hihetően hangzik, csak az a gond, hogy Csérák soha nem éltek Biharban. Nem is jelentéktelen kis hegyi törzsről van szó, hanem egy dinasztiáról, amely a Malabár parton, Koimbator-ban, a mai Kerala és Tamilnádu egyes területein uralkodott. A Mahábhárata már említi a Csérákat, akik részt vettek a nagy háborúban, Kr.e. 3150-ben, igaz, hogy Durjódhana oldalán. Baktay is említi a Cséra dinasztiát, azt mondja, „a Csérák vagy Keralák a Kanarától nyugatra fekvő hegyvidéken országoltak, egészen a tengerpartig.” (India művészete)
Vinitésvara kultuszát valóban fölcserélték Mundésvarival, ezek azonban nem a Csérák voltak, hanem munda nyelvet beszélő törzsek. Ez éppen arra az időszakra esett, amikor ezen a vidéken a muszlimok uralkodtak. A muszlimok előszeretettel rombolták le a hindu templomokat, de Mundésvarinál nem jártak. Talán nem is tudtak róla. Lehet, hogy már ekkor sem volt meg a magas sikhara torony, és a templom alsó részét eléggé eltakarták a fák és bokrok ahhoz, hogy a hegy tövében mozgó mohamedánok ne vegyék észre.
India területén ma kb. 9 millió munda nyelvet beszélő nép él, ilyenek a szantál, mundari, ho, szora, bhil, korku törzsek, és néhány kisebb, elszigetelt csoport. Ez a nyelv a szanszkrittól és a dravidától is eltér. Többnyire Kelet-Indiában és Bengálban találkozunk velük. A Mundésvari szó azt is jelentheti, a mundák úrnője. Lehet, hogy Garohatban nem egy Munda nevű király, hanem a mundák valamelyik főembere élt. Ez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy akárhogy nevezzük is, India istennői mind az egyetlen Legfelsőbb Úr energiái.
4 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Bevallom mit sem tudok az indiai legendákról, az isteneikről is nagyon-nagyon keveset, Francis Buchananról meg soha nem is hallottam. Mégis élvezettel olvastam a cikkedet, amely annyi információt közöl, hogy az olvasó csak szédül bele. Nekem olyan volt olvasni, mint egy puzzle kirakós. Kiraktad az infókat egy mintába, aztán hopp kivettél közülük egyet, és más mintába rendezted. Aztán abból is kivettél egyet, vagy többet és újra átalakult a minta. És így tovább… A humort, amivel kivetted újra és újra a kirakós darabjait, nagyon élveztem. Azt nem állítom, hogy megjegyeztem a cikkedben közölt információk sokaságát, de azt bátran mondhaton, hogy jól szórakoztam amíg olvastam. Gratulálok az írásodhoz ! Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy tetszett. Engem minden érdekel, ami India; nem tudom megállni, hogy ne Indiáról írjak.
Nagyon erdekes cikk. Engem is mindig erdekelt India, indologus akartam lenni, de aztan valahogy megsem lettem az, de tovabbra is imadom Indiat. Elvzettel olvastam a cikkedet, amiben rengeteg az informacio, olvasmanyos, gordulekeny.
Kedves Virág,
sajnos nem mindig nézek utána a kommenteknek, elfelejtem, Alzheimer. Én is indológus akartam lenni, de most már örülök, hogy nem sikerült. Legalább senki nem írja elő kötelezően, hogy miről mi legyen a véleményem.