Munkások
Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak,
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, –
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el.
S hol zápfog rág, a város érdes része,
hol a vasbányák fuvallata ing,
gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,
lendkerék szijja csetten és nyalint,
hol a fémkeblü dinamókat szopják
a sivalkodó transzformátorok,
itt élünk mi. És sorsunk összefogják
a nők, gyermekek, agitátorok.
Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk –
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.
Elvtárs és spicli jár a csöndben erre,
részeg botlik, legény bordélyba lóg,
mert hasal az éj s pörsenéses melle,
mint szennyes ingből, füst alól kilóg.
Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten,
egymás hátán, mint odvas farakás
s hazánk határát penész jelzi körben
a málló falon; nedves a lakás.
De – elvtársaim! – ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember öntött csillagát!
1931. dec.
József Attila: 1905 – 1937
Die Arbeiter
Kapitalistisches Imperium dreht sich,
seine Weltreisenden Zähne rattern.
Asien ‘d Afrika ergattert gemächlich
‘d wie einem Nest die Dörfer zerreissen.
Das Meer ist Speichel! Produktives Fressen,
es haucht auf kleine, versteckte Länder,
der gelbe Mund des Kapitals ist besessen
feuchte Gastankwolken sind die Felder.
Wo der Stockzahn nagt, der raue Teil der Stadt,
wo der Atmung die Eisenminen stinkt,
die Maschine tritt, die Kette surrt und knackt,
der Schwungradriemen klappert und quietscht,
wo die Metall-Dynamos gesaugt werden
von den kreischenden Transformatoren,
hier leben wir. Unser Schicksal lenken,
die Frauen, Kinder ‘d Agitatoren.
Hier leben wir! Unser Nerv ist feines Netz,
darin windet sich der Fisch des Lebens.
Bei Lohnempfängern der Arbeitspreis zuletzt,
es klirrt in der Tasche, beim Heimgehen.
Ein Blatt von der Zeitung auf dem Tisch, mit Brot
und in der Zeitung, dass wir so frei sind,
wir jagen Wanzen, mit der Lampe in Not,
ein Glas Spritzer, uns der Belohnung wird.
Genosse und Spitzel laufen in Wüste,
Säufer stolpert, Strohwitwer im Bordell,
am Bauch liegt die Nacht, die pickeligen Brüste,
aus dem schmutzigen Hemd heraus bröckelt.
So leben wir. Wir schlafen schnarchend, zerbrochen,
am Rücken aufeinander wie Schragen
und die Wände rundum nach Schimmel rochen,
die nassen Wände, fallen wie Phrasen.
Doch – Genossen! – Das ist Arbeiterleben,
der in Klassenkampf im Eisenkleider.
Wir sind wie der Schornstein: Ihr sollt es sehen!
Und verstecken uns wie ein Verfolgter.
Auf dem Fließband der Geschichte gebaut,
so wird die Welt, so war es auch gedacht,
wo der Arbeiter an die Fabrik aufschaut,
von wo er der gegossene Stern anmacht.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
3 hozzászólás
Tónikám és tisztelt szerkesztők, ez nem József Attila verse???
Kedves Attila bá’, de igen, ez bizony nem Ady Endre, hanem József Attila verse. Köszönöm, hogy jeleztél.
Nem jártam itt, amkor Tóni feltette, és elég komoly hiba történt publikáláskor.
Kedves Tóni, kérlek, javítsd, és máskor körültekintőbben járj el, amikor egy verset felteszel!
Megértésedet köszönöm!
Szeretettel: Kankalin
“A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.”
Én már József Attilaként olvastam, nyilván javítottátok. Nem is Adyra jellemző, sokkal inkább Attilára. Azért arra kíváncsi lennék, hogy a kapitalizmusról mit írna, mert ahogy egyszer valakitől hallottam egyik izmus se jó és ezzel maximálisan egyetértek. Elég csak átmennem az Aldiba, vagy a Lidli-be, ahol az alatt a cca. 10-15 perc alatt legalább 4-szer, 5-ször hallom, hogy kedves vásárlóink az egyes pénzárt bezárjuk, kedves vásárlóink a kettes pénztárt megnyitjuk önöknek, kedves vásárlóink az egyes pénztárt megnyitjuk. Kíváncsi lennék, hogy ezek a szerencsétlen pénztárosok azalatt a 2-3 perc alatt mit tudnak csinálni? Mint valamelyiküktől megtudtam, ha a pénztárnál nem áll senki, azonnal be kell zárniuk, majd szépen megvárják, míg végig ér a sor az üzleten és akkor ismét nyitnak. Nehogy már egy-két percet csak úgy ücsörögjön a pénztáros! A gyorsaságot is figyelek, a fülükben a hallgató, azon utasítják őket. És ez csak két üzlet. A hetedik bőrt is lenyúzzák a millárdosok a kisemberekről. Ráadásul épp akkor toppant be a kapitalizmus, amikor az én korosztálynak ez a lehető legrosszabb volt. Sokat kirúgtak, akik maradtak, azoknak se béremelés, se prémium, se jutalom, se nyereségrészesedés nem járt, és ha valaki szólni mert, megkapta, hogy fel is út, le is út. Így aztán elmentünk alacsony nyugdíjjal, ami %-osan emelkedve nem lesz vásárlóértéket tekintve több sohasem. Mi meg, akik hónapról hónapra éltünk nem rendelkeztünk tőkével, ami ahhoz kellett volna, hogy vállalkozásba fogjunk. Meg milyenbe? Erre is csak annak volt lehősége, aki valamilyen jó szakmával rendelkezett, vagy fogta magát és kiment a fejlett nyugatra, teszem fel Angliába mosogatni.
Szeretettel: Rita 🙂