Önmagát is becsapja az, aki – akár gyávaságból, akár félszegségből – nem meri nyíltan megfogalmazni: ami igazságtalan, az megoldatlan. A társadalmi rendezetlenségek általában az emberek százainak, ezreinek vagy millióinak okoznak tartós szenvedést. A megnyomorítók önvédelméhez mindig hozzá tartozik a nagy igazságtalanságok tabuként való kezelése. Így vannak tehát Trianonnal is. Próbáljunk most meg erről a példátlan kataszrófáról egyetlen percig tárgyilagosan eltűnődni! Száz év az emberiség történetében nem nagy idő. Még egy nemzet történetében sem jelentős. Sohasem volt még olyan háború, amelyik igazságos békével ért volna véget. De tegyük hozzá, szintén a legnagyobb tárgyilagosság jegyében, sohasem született még olyan szerződés, amelyiknek a jog ne tette volna lehetővé a módosítását! A trianoni békediktátum tömör tartalma ez: "vae victis!". Vae victis, azaz jaj a legyőzötteknek, ami leginkább azt jelenti, hogy a győztesnek joga van meghamisítania a történelemet. Kosztolányi Dezső talán ennek a felismerésébe borzong bele, amikor 1919 szeptemberében így üvölt fel: "Jaj, hol az arcom?/Jaj, hol a múltam?/Jaj, hol az ágyam?/Jaj, hol a sírom?" (A magyar romokon) De haladjunk csak a tárgyilagosság macskaköves kaptatóin tovább, s tegyük fel az eddigi tévedéseinkre ráacsargó kérdést is: vajon szabad lehet-e teljesen az a nép, amelyik korlátozva van identitásának megélhetésében? Hogyan írta annak idején Berzsenyi? "Nem sokaság, hanem/Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat./Ez tette Rómát föld urává,/Ez Marathont és Budavárt hiressé."(A magyarokhoz) A Trianon a magyar költészetben alcímet viselő, Bíró Zoltán által szerkesztett antológia versei, minden eddigi kérdéseinkre választ adnak. Ám bennem egy új gondolatot is felébresztettek. Miért kaptuk végső soron Trianon terhét? Azért, hogy eszméltetőbb legyen, mint a herderi jóslat. Azért, hogy az évszázadok óta pusztuló, egymással összeugró és meghasonuló magyarság végre fölismerje igazi küldetését: azt, amit vérszerződő ősei hagytak rá örökül.
(Szétszaggatott ország, ANTOLÓGIA Kiadó, Lakitelek, 2010)
6 hozzászólás
Nagyon egyetértek gondolataiddal melyeket cikkedben vázoltál. Amire cikked első mondata utal, hogy a Napvilágnál nem lehet hazafias érzéseket kinyilvánítani, nem gyávaságból nem publikálunk olyan írásokat. Nekem is egy kötetre való versem és munkám hever ezért számítógépemben, mert azokat itt törlik. Pedig aki írónak-költőnek érzi magát, annak kötelessége a visszásságokra rámutatni.
Országunkat a Trianoni "béke"- (?) diktátum teljesen tönkretette. Erről is bűnnek tartják beszélni. Apám erélyi születésű, csodálatos versei vannak, megírta, ami szívén feküdt. 20 évig az édesanyja látogatásárához sem kapott beutazási engedélyt.
A háború viszontagságai miatt elvesztek az érékes írásai, egyetlen megmaradt elrongyolódott verseskötetét én magam írtam át (egy szavát sem megmásítva), és saját, elektronikus módon kiadott köteteimnél (a legelsőként) szerepel az övé is. Ha érdekelne, a http://www.mek.oszk.hu oldalon megtekinthető, belépés: Finta Kata névvel.
Üdvözöllek.
kedves István!
Látod, a tegnep feltett versemet, Egy mélyponton írt vers, pontos annak a Trianoni határozat mélyretaszitott állapotában írtam, amelyikkben az a fájdalmaimnak akartam kifejezést adni, hogy még ma is sokan nem akarnak elismerni mint magyart.
Habár a mindennapi életben nem mindenki úgy viselkedik, de sajnos még ma is nagyon sokan a fejemhez vágják, a nem "igazi" magyarságomat. Huszohat évig otthon naponta harcoltam érte, az utóbbi, 45 évben már lassan-lassan belenyugodtam, de mindig akad olyan, aki beleszúr e fájó sebbe.
Köszönöm az irásodat, és üdv Tóni akinek tianon nem csak történelem.
Osztom véleményed, üdvözlettel – F.
Kedves Kata!
Köszönöm az információkat, erről jó lenne személyesen is beszélgetni majd valamikor!
Barátsággal:
István
Kedves Tóni!
Szavaid megrázóak! Nagyon köszönöm, hogy elolvastad ezt a kis írást, s azt is, hogy felhívtad a figyelmemet szép versedre!
Barátsággal:
István
Kedves Miki!
Köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogy egyet is értünk!
Barátsággal:
István